ANGEL

3. Fejezet

Még azt is elfelejtettem, hogy vériszonyom volna. Csak a két sebre tudtam figyelni, ami Jin hátán éktelenkedett. A vér apró csíkokban folyt a sebből, ami miatt az a hátára tapadt. Eddig nem vettem észre, pedig a felsője eddig is ki volt szakadva.

Elkerekedett szemekkel és leesett állal néztem a szemeibe, amik ijedtséget tükröztek, ahogy rám emelte azokat.

− Csak...

− Ha te is megsérültél, miért nem kérted meg a kórházban, hogy nézzék meg? – tört ki belőlem az indulatos kérdés. – Vetkőzz! – parancsoltam rá, amíg én a mosdóba trappoltam. Persze azt is indulatosan.

Ezernyi megválaszolatlan kérdés jutott az eszembe, annak kapcsán, hogy mégis miért haragszom Jinre egy ilyen ökörség miatt? Hogy miért nem akarom, hogy baja legyen, miközben nem is ismerem? Talán azért, mert HoSeok barátja...?!

Megragadtam az elsősegélydobozt, ami minden bizonnyal már lejárt, de mint tudjuk, a lejárati dátum nem éppen lényeges. Mikor visszaértem a konyhába, Jin még mindig értetlenül nézett és állt egyik lábáról a másikra.

− Jin! – vontam össze a szemöldökeimet, miközben a lehető legijesztőbben néztem rá. – Azt mondtam, hogy vetkőzz! Miért van még rajtad a felsőd?

− D...de én...

− A te neved Jin, van egy szép kis sebed a hátadon, amit már régen fertőtleníteni kellett volna, amit megtehettél volna a kórházban. Viszont, mivel szerencsétlenkedtél, most nekem kell dolgozni.

− Nem kell, rendben leszek – szorongatta a felsője alját. Akárcsak egy szemérmes kislány.

− Dehogy leszel rendben! – Most már kiabáltam. Az egy dolog, hogy én nem szoktam magamra figyelni, de az azért túlzás, hogy ő ezt csinálja, csak azért, mert ő esetleg férfi és bírja. – Mit csinálok veled, ha elfertőződik a seb és összeesel előttem? És belegondoltál, hogy mit éreznék akkor? – A kezem úgy remegett, hogy attól féltem, leesik. Rettegtem attól, hogy valami baja lesz. Hogy segítenem kellene neki, de nem fogok tudni. Hogy újra át kell élnem azt, amit két évvel ezelőtt.

− S-sajnálom. Erre nem gondoltam – hajtotta le a fejét. Velem ellentétben, ő halkan beszélt, ami segített észhez téríteni.

− Én... − nyeltem egy hatalmasat, amit szerintem még Jin is hallott. – Én sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled.

− De igazad volt. Nem gondoltam bele abba, hogy neked mi a jó.

− Hagyjuk ezt! Inkább gyere, és ülj le! – Fejemmel a kanapé felé intettem, ahová felhúzott lábakkal letelepedtem, és vártam, hogy kövessen. Hamarosan – amint lenyugtatta magát – meg is tette. Háttal nekem leült és levette a felsőjét.

Az a seb, nem csak egy volt, hanem kettő. Mindkettő mély és véres, ami mellett a bőr vörösen izzott. Csúnyán be volt gyulladva. Nem tudom, hogy bírta ki egyetlen szó nélkül eddig.

− Jin, mi történt veled? – kérdeztem, miközben az elsősegélydobozt kinyitva kutattam valami fertőtlenítő, géz és kötözőanyag után. Hosszú másodpercekig nem válaszolt, csak meredt a semmibe. Hirtelen azt hittem, hogy nem is hallotta, amit kérdeztem.

− A... Gép... − Megállt, hogy megköszörülje a torkát. – Akkor sérültem meg, amikor lezuhant. De nem ezzel foglalkoztam, és teljesen elfelejtkeztem róla.

− Nem hiszem, hogy erről csak úgy meg tudtál volna felejtkezni.

Hosszú, kínos csönd telepedik ránk, míg Jin néha felszisszen, ahogy igyekszem a legalaposabb és legfájdalommentesebb munkát végezni. Én a helyében már régen visongatni kezdtem volna, mondván, hogy azonnal hagyja abba, vagy lerúgom a kanapéról.