Voodoo
A sötétség (dia)dala
Ismét legyőzte a sötét a fényt,
ma éjjel nem kel fel a Hold,
nem fürdik meg ezüst
sugarában a remény,
nem ragyog csillag
a hegyek felett,
a baljós árnyak
barbár ünnepét
csak a közeledő
vihar zavarja meg.
A cikázó villámok,
mint a vakuvillanások
egy égi tárlat megnyitóján,
bevilágítják az éj falán lógó képeket,
olyanok éppen, mint a gigantikus freskók,
amilyeneket több ezer éve festettek az égre
az Olümposz csúcsán unatkozó görög istenek.
Ha becsukom a szemem, odarepít a képzelet,
és máris a szent hegy szikláin lépkedek,
de én nem rogyok térdre, mint azok,
akik előtt feltűntek az égi jelek,
várok, amíg Aphrodité kacsint
és a hatalmas Zeusz is int,
hogy az istenek trónusán,
tizenharmadikként
foglaljak helyet,
és ha Apollón
játszani kezd,
gondosan lejegyzek
minden egyes hangjegyet,
hogy akkor is eljátszhassam
csodás dalát, ha majd felébredek.
* * *
Kinyitom a szemem,
odakint még mindig esik,
monoton
ütemet
dobol
az eső
az ereszen,
bámulom, ahogy
a kövér esőcseppek
szétfröccsennek az üvegen.
A felhők mögött feldereng a hajnal,
de a bűvös dallam még a fülembe cseng,
lejátszanám, de nem szabad, hogy halljam,
mert a halandókat köti az isteni rend,
így a levegőben mozognak az ujjaim
a zongorám billentyűi helyett,
és két néma leütés között
felkacag a csend.
