A forradalom | Eger Sigmái

Hazaáruló

NEUMANNDIA
1927. Március 7.

-Jaj Alfréd... én annyira szeretlek téged - mosolygott szeretőjére Zitus. A fiú visszamosolygott rá, viszont kezei ökölbe voltak szorítva, és kész volt bármikor felkelni. Alfréd a kettesbe járt. Neumanndia egyik legfőbb ellenségei voltak, viszont ő más volt. Társai szerint hazaáruló, a Neumann szerint pedig hős. Otthon remélte, hogy senki nem tudta, mert akkor biztosan az Aprítóba küldték volna. De itt, a Neumannba biztonságba volt, mert a legfőbb fegyverüknek számított. Viszont még így sem bízott mindenki benne. Sokan terjesztették a pletykákat, hogy ő bizony mégiscsak a kettes küldötte, és igazából hűséges maradt az iskolához, meg ilyesmik, de szerencsére egyik ilyesféle mondásnak sem érezte a következményeit. Esetleg egy páran csúnyán néztek rá, amikor belépett a portára, de azon kívül jól megvolt. Zitus, az igazgató lánya az első pillanattól fogva kinézte magának a megszeppent fiút, akivel való kapcsolatát büszkén mesélt el mindennek és mindenkinek, bárhogy is ellenezte szerelme.
Hirtelen kinyitódott az ajtó, és abban a minuszekundumban Alfréd felpattant az ágyról, hátrafésülve haját, és kiegyenesítve hátát. Az igazgató úr lépett be az ajtón.
-Zituskám, kedves angyalom, gyere gyorsan ide ki, négyszemközti megbeszélnivalóm akadt veled. - mondta a férfi, amire a lány felpattant, és kiugrándozott az ajtón.
-Nem! Várjanak, beszéljék meg itt benn, most dolgom támadt úgy is! - szólt utánuk Alfréd, amire a két Neumannos megfordult, és a fiúra mosolyogva helyet cseréltek, aztán becsapták maguk mögött az ajtót. Alfréd letörölte a homlokán időközben megjelent izzadtságcseppeket, és elindult, le a folyosón, az orvosi szobába.
Amikor odaért, halkan bekopogott az ajtón, amire bennről egy ismerős, kedves hang szólt.
-Gyere! - mondta Kutas Gedeon. A fiú belépett, és amint az iskola ápolója meglátta, felugrott székéből, és odarohant megölelni szeretőjét.
-Jézusom!! Kicsit kevésbé látványosan! - nevetett Alfréd, amíg behúzta maga mögött az ajtót. Kutas a fiú arcára nézett, és lassan odaemelte a kezét, hogy letöröljön róla egy rúzsfoltot.
-Na és Zitus? Megnyúzott már? - mosolygott Gedeon.
-Közel jár. Nem tudom, meddig bírom ki. Talán ha vége... talán ha vége az eltéréseknek, végre boldogak lehetnénk. De amíg ez van... nem tudom, nem sokat fogod most sem maradni. A végén még gyanút fognak. - Szeretője erre elszomorodott és a földre nézett.
-Remélem nem. De légy óvatos. Siess, a végén még lekésed a.... Nem tudom mikorra szoktál odaérni.
Gedeon megcsókolta az urát, aki utána elszaladt, ki az ajtón, és megindult az iskolája felé.

-Ma? - kérdezett vissza kétségbeesetten Zitus.
-Eddig is érőben volt a forradalom. De ma... ma tényleg. - mondta az igazgató az ablak fele fordulva.
-Bocsáss meg édesapám, de mennem kell. Megígértem... Alfrédnak hogy megyek. - Mondta Zitus, azzal apját elkerülve kislisszant az épületből. Pár perc múlva a Wignerhez félúton volt, és várni kezdett, miközben kezével próbálta összefogni kabátját, amire még mindig nem varrta vissza a leesett gombokat. Hirtelen egy fiú tűnt fel a távolban, akinek Zitus hevesen integetni kezdett. A fiú odasietett a lányhoz, és átölelte.
-Jaj Ernő, borzasztó ez a helyzet. - sóhajtozott a lány, amire a szeretője, a Wigneres Ernő értetlenül ránézett.
-Mi történt, édes szívem?
-Forradalom! Forradalom lesz, az történt! - sírta bele magát a lány a fiú karjaiba.
-Kik ellen? Ho... honnan tudod??
-A Neumann! Vannak lázadók, és elmennek értetek!! De kérlek Ernőm, drága kedvesem, nehogy elmondd valakinek! Én esküszöm, amint tudok, jövök és elviszlek! Megmenekülünk!
-Jaj Zitusom... hogy tudnék neked hinni? - tolta el magától a könnyező lányt. - annyi mindent mondtál már. Tudom, mennyire szereted azt az iskolát, hogyan is tudnád elárulni? Honnan tudjam, hogy nem csak azért mondod, hogy mi támadjunk előre, és akkor lenne okotok hogy visszaadjátok? Hiszen Alfrédnak is hazudsz. Honnan tudjam, hogy nem-e én vagyok a tízezredik szeretőd?
-Jaj Ernő, tudod, hogy én csakis...
-Elegem van, Zitus. Pontban délben legyél itt, de én most visszamegyek a Wignerbe.
-De Ernő... ne szólj senkinek! Főleg ne a zsidó orvosnak... kérlek! - kiáltott Ernő után a lány, viszont a fiú mintha nem hallotta volna meg, visszasétált az iskolájához.