Téveszmék (ft.:Azahriah)

7. ~ press f ~

„Jó volt látni a múltkor, Emili.
Boldog új évet!
Hiányzol."

Percek óta döbbenten szorongattam a kezemben a telefonomat, és csak néztem az üzenetet, amit Bálint küldött. Nem fért a fejembe, hogy mégis mi a francot akar tőlem, és hogy van képe csak úgy üzengetni. Mintha mi sem történt volna... mintha nem ő lett volna, aki egy percről a másikra közölte velem telefonon, hogy vége. Mintha nem jött volna össze valami névtelen csajjal. Nem mintha valaha is bevallotta volna. Nem válaszoltam, csak kitöröltem az üzenetet. Elmúltak már azok az idők, hogy remegve várjam a hívásait, meg az üzeneteit. Jelenleg amúgy is volt más, aki miatt remeghettem és idegeskedhettem.
Deshi és Ati. Az előbbi jelenleg még arra vár, hogy rendbe tegyék. Az utóbbit viszont én akartam rendbe tenni, de úgy igazán. Minden értelemben. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé. Nyilván ideges volt a szőke Atink miatt, ahogy mindenki, de ez nem ok arra, hogy így beszéljen velem minden ok nélkül. Nehezen akartam bevallani magamnak is, hogy ezzel egy kicsit összetörte a szívemet. Kicsit? Úgy fájt a mellkasom, mintha keresztüllőtték volna. Az utóbbi pár hónapban ő volt a szikla az életemben, az az ember, akire bármikor számíthattam, és akivel mindig minden hülyeséget megosztottam. És most, amikor valóban baj van... Most úgy viselkedik velem, mintha minimum az ellensége lennék. Minden ésszerű ok nélkül. Hogy is mondta?

„Fogalmam sincs, mit gondoljak rólad. És őszintén, most nem is érdekel... Ezt mondtam. Itt most kurvára nem te vagy a lényeg."

Fogalma sincs... Akkor mégis mi a szart művelünk itt hónapok óta?
Azt hittem, a legjobb barátom, erre tessék: fogalma sincs, mit gondoljon rólam?
Bassza meg...
Majdnem lefeküdtünk egymással... Ha Zsombi nem zavart volna meg, ha nem történik meg ez az egész baleset Deshivel...
Akkor most valószínűleg mindketten boldogan buliznánk még, vagy legalábbis kielégülten. Vagy lehet, hogy ugyanígy sírnék valamelyik sarokban, mert elcsesztem a legfontosabb embert az életemből, holmi kis élvezetért. Bár lehet, hogy így is sikerült. Végül is a hatalmas tartásom nagyjából öt percig tartott. Leállítottam, aztán mégis a bugyimban kötött ki. Következetes lépés...
Vágytam rá, de tudtam, hogy ez mindent megváltoztatna. Ő is vágyott rám, de ez túl bonyolult volt ahhoz, hogy egyszerűen csak megtörténjen.
Ahogy visszaidéztem a pillanatokat, megborzongtam. A szemei, ahogyan rám nézett, a karjai, amik úgy szorítottak magához, mintha én lennék az egyetlen biztos pont ezen a világon. Az ujjai, és amit művelt velük... A mellkasa, amelybe olyan jó volt belemélyeszteni a körmeim, a haja, amelybe olyan jó volt belekapaszkodni, és a szája, ami te jó ég... Ilyen lehet a mennyország.
Jesszus, mekkora ribanc vagyok...
Biztos, hogy ő is annak tart.
A könnyek újult erővel kezdték marni a szemeimet. Nem akartam, hogy ilyeneket gondoljon rólam. Nem akarom, hogy haragudjon rám. Nem akarom elveszíteni. Meg kell tudnunk beszélni, és aztán ennyi volt. Nincs több ölelgetés. Nincs több együtt alvás. Nincs többé semmi olyasmi, ami túlmegy a barátságon. Ha még akar egyáltalán a barátai között látni.
Nincs több olyan buta gondolat, hogy én érzek valamit.
Mert érzek valamit. Ostobaság lenne tagadni ezek után.
Pár ilyen kis „baleset", és ez az egész átalakulna egy olyan erős érzelemmé, ami felett már nem biztos, hogy képes lennék uralkodni.
És ő azt mondta, hogy boldogok lennénk együtt, feltételesen. Vajon tényleg komolyan gondolta?
Nagyon szeretnék boldog lenni. De nem állok készen egy kapcsolatra. És különösen nem vele.
Főleg úgy nem, ha jelenleg amúgy is utál.
Csak tudnám, hogy miért?
Az a legrosszabb az egészben, hogy igaza van.
Már több mint fél órája kint ülök a kórház udvarára vezető lépcsőn, és semmi másra nem tudok gondolni, csak rá. Csak ránk. Csak magamra.
A jeges hajnali szél úgy kapott bele a hajamba, mintha direkt arcon akart volna csapni. Kijózanító volt, és egyszerre megnyugtató. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, és letöröltem az arcomról a kihűlt könnyeimet. Pötyögtem egy rövid választ anyának, aki mióta felhívtam még órákkal ezelőtt, és elmeséltem neki, mi történt, meg persze boldog új évet kívántam, folyamatosan érdeklődött, mi a helyzet. Miután végeztem a rövid üzenettel, a kabátom zsebébe dugtam a lassan lemerülő készüléket, és megigazítottam magam alatt a ruhám szoknya részét. Repkedtek a mínuszok, és az agyam valamelyik eldugott hátsó részéből jött egy kósza gondolat, hogy nagyon csúnyán meg fogok fázni, ha továbbra is itt ülök a jeges kövön, de egy vállrándítással elintéztem a dolgot. Nem számít. Ma már semmi sem számít.
Ez az egész szilveszter és ez a csodálatos január elseje, ez a remekbe szabott vasárnap hajnal... Biztos, hogy felkerül életem legrosszabb 24 órájának 10-es listájára.
Fáradtan hajtottam le a fejem a térdemre, mély levegőket véve próbáltam megnyugodni és enyhíteni a folyamatosan hatalmába kerítő émelygésemet, és amikor már ki tudja, hány perc telt el, egy kéz érintését éreztem a vállamon.