Sötétben Szőtt Vágyak [Taekook]

1

Jungkook

Éjfél volt.

Valami szokatlan, rideg nyugtalanság érződött a levegőben.

Egyedül voltam, egy régi vidéki házban. A ház mindig különös érzéseket keltett bennem, de ezen az éjjelen minden sokkal élénkebbnek, élesebbnek tűnt. Az ablakok, amelyek nappal fényt és meleget hoztak be, most úgy néztek ki, mint sötét, tátongó mélységek, amelyek a végtelen ürességbe vezettek.

Mintha valaki vagy valami figyelt volna kívülről.

A levegő mozdulatlan volt, de az érzés, hogy nem vagyok egyedül, egyre nyomasztóbbá vált. Az óra mutatói lassan haladtak előre, a másodpercek kattogása hirtelen fémes zajként hatott.

Felállva indultam az ablakhoz, hogy becsukjam, de ahogy közelebb értem, megpillantottam valamit a távolban, a mező túloldalán. Egy sötét alak állt mozdulatlanul a holdfényben. A szívem megugrott, de az alak egy kicsit se moccant meg, csak állt.

Az érzés, hogy valami nincsen rendben, mélyen belém hasított, és visszahúzódtam a sötétségbe, az ablak keretének takarásába.

Nem akartam, hogy lásson.

Bár messze volt, a jelenléte kézzelfoghatóvá vált, mintha a levegőt is magával hozta volna, amit belélegeztem. A látvány annyira megdermesztett, hogy percekig csak álltam ott, a fák közti sötétségbe meredve. Mozdulatlan maradt, de mintha várt volna valamire. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban engem néz-e, vagy csak egyszerűen ott áll.

Eltelt talán egy óra is, mire végül meggyőztem magam, hogy talán csak egy bokor volt, amelynek az árnyéka játszott velem.

Megpróbáltam visszatérni a hálószobába, de a gyomromban egy nehéz érzés ült, mint amikor tudod, hogy valami borzalmas fog történni.

Az óra mutatói tovább kúsztak előre, a szél mintha halk suttogásokat hozott volna be a repedezett ablakréseken át. Próbáltam meggyőzni magam, hogy a ház nyikorgása, az üveg halk vibrálása csupán az éjszaka hangjai, de nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy valami vár rám odakint.

Az idő lassan vánszorgott.

Próbáltam aludni, de valamiért a testem nem engedelmeskedett. A szemeim csukva voltak, de az elmémet folyamatosan átjárta az az alak. Az ablakok felé sandítottam, azon gondolkodva, vajon még mindig ott van-e. Nem akartam látni, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy újra meglessem. Kivánszorogtam az ágyból, és ismét a nappaliba mentem.

Óvatosan félrehúztam a függönyt.

Ott volt.

Olyan volt, mintha egy szobor lett volna, de valahogy mégis éreztem, hogy él.

A tekintetem megakadt rajta, és hiába próbáltam, nem tudtam elfordulni. Mintha a szemeim - bár olyan távol volt, hogy nem is láthattam őket - belefúródtak volna az enyémbe.

A szívem lassan, fájdalmasan kezdett dobogni, mintha minden egyes ütéssel valami közelebb jött volna hozzám.

Próbáltam felidézni a mezőt nappali fényben: csak egy egyszerű rét, tele fűvel és néhány fával.

Semmi különleges.

Most azonban minden idegennek tűnt.

Mintha az egész táj egy teljesen más dimenzióba csúszott volna át, ahol a fény helyett a sötétség uralkodott. A holdfény is hidegebb, fémes és kegyetlen, mint a penge éle.