Vágyak kényszerből | 18+

Első fejezet

VALENTINA

A bejárónő nem mosolyog.
Ez a gondolat kísért egész végig a lépcsőn felfelé, amíg fel nem érek az emeletre.
Elenor a kedvenc bejárónőm, amióta munkát kapott a ház falai között. Mindig mosolyogva üdvözöl és vidáman beszélget velem, ma viszont csak szenvtelen arccal nyitotta ki nekem az ajtót, ami némi aggodalomra ad okot.
Az emeletre érve megtorpanok, amint hallom édesapám dolgozószobájából ki szűrődő hangfoszlányokat. Nem fogom fel tisztán, hogy telefonál-e vagy sem, ezért a barna mahagóni ajtó kilincsére teszem a kezem, majd egy mély, reszketeg sóhaj kíséretében belépek az alig kivilágított irodába, ahol rögvest édesapámmal találom szembe magam. Aki mihelyst meglát, mosolyogva emeli felém a ráncok tarkított arcát.

-Lányom! -apám, reszketeg hangja töri meg a csendet, azonban még mielőtt üdvözölni tudnám, a szemem sarkából meglepő dolgot veszek észre.

Ijedten kapom a fejem a két öltönyös alak felé, akik a dolgozószoba másik végében áltak, karba tett kézzel.
A bőrük napbarnított, a tekintetük érzéketlen és kegyetlen. Hosszúkás, markáns arcuk makulátlan, sehol egy vágás, egy karcolás, de még akné sem.
Ezek a férfiak, nem akármilyen emberek lehetnek. Sötét, enyhén hullámos haj, és széles váll távolság. Álluk szögletes, élesen kirajzolódik az arccsontuk. Ajkuk vastag akárcsak a szemöldökük, a borostájuk rendezett, akár egy modellnek.
Ekkor a ruházatukra pillantok, onnan pedig le a csuklójukra, és bár nem ismerem a kezükön díszelgő óra márkáját, az biztos, hogy ezt nem valami útszéli árustól szerezték.
Nagyon nyelek és pánik szerű remegés lesz újjá rajtam, ezért kérdőn apámra nézek.

-Mi folyik itt apa?

-Beszélnünk kell. Kérlek ülj le! -kezd bele, az én szívem pedig mintha feladta volna a szolgálatot és az összes vér kifutott volna belőle másodpercek alatt.
Megborzongva és halálra rémülve nézem, ahogy az íróasztalra ül, kihúz a zsebéből egy tasakot, és az asztalra dobja.

-Édesanyád halál után nem tudtam, hogy mit kezdhetnék az életemmel. A napjaim egyhangúan teltek, a függőségem pedig ismét felszínre látszott törni. -kezdi akadozva, majd feláll és nekem háttal az ablak párkánynak támaszkodik.

Idegesen tördeli a ráncos ujjait. Még csak a negyvenes éveiben jár, még is a függőségéből adódóan, ezt el sem lehet róla mondani. A csontsovány alkatával és a görnyedt tartásával úgy néz ki, mint egy vén ember.

-Visszaestem. -a fejét lehajtva, megremeg a háta. -Kezdett a helyzetünk kilátástalan lenni, de az adósságok csak nőttek, és nőttek. Én pedig, kétségbeestem.

-Mit tettél?

-Eladtalak..-ejti ki a szavakat, miközben sötét, beesett szemeivel rám néz.

A válasza fájdalmasan hasít belém. Szorítani kezd a mellkasom, a levegő pedig a tüdőmbe szorul.
Nem találom a saját hangom, de homályosan látom, amint apám előre lép és az elvonási tüneteitől reszkető kezével felém nyúl, de még mielőtt hozzám érhetne, feltartom a karom és megállásra késztetem.

-Hogy tehetted ezt apa? -kérdezem. A hangom megremeg a dühtől és a haragtól.

-Szügsegem volt a pénzre!

-Elég! Fejezd be. -dühösen állok fel és a szememet becsukva, hullámzó mellkassal küzdök az elhangzó szavakkal. Azt hittem, nem tud meghatni egy függő apa szavai, de a mellkasom szorítása másról árulkodik.

Mozgást érzékelek, ezért a vállam fölött hátra fordulok. Halk léptekkel közelít felém az egyik elegáns ruhába öltözött férfi, ezért óvatosan követem a tekintettemmel.
A jobb karján felgyürte az ingét, ezzel láttatva a rajta lévő tetovállásokat, amik különböző mintázattal futnak végig az alkarján.

-Lányom én...- folytatná apám, azonban a felém közelít férfi megakadályozza őt ebben.

-Elég volt Anthony! -szavai fenyegetésként ülnek meg köztük. Még a vér is megfagy az ereimben, amikor egyszeriben csend telepszik a szobába.  -Menj, pakolj össze! -intézi most már hozzám a szavait és minden erőmmel tiltakozásba kezdenék, de mély, rideg hangja engem is engedelmességre késztet. És úgy ahogy kérte, elhagyom a dolgozószobát, hogy jó kislány módjára, összepakoljam a holmi dolgaimat a szobámból.