Vágyak kényszerből | 18+

Második fejezet

VALENTINA

Hangosan csukódik be mögöttem a dolgozószoba ajtaja és rövid, néma út következik a hálószobám felé. A lépteim halkan víz hangzik az üres, bútorozatlan folyosón, csupán csak az óra monoton hangja tölti be a helyiséget.
Kinyitom a hálószobám ajtaját, és belépek a szobába. Körbe járom a helyet, hogy van-e valami amit el akarok vinni magammal. Szemügyre veszem az otthonom, és végig nézek a holmikon amiket az évek alatt gyűjtöttem össze. Nem is tudnám, hol kezdjem ha el akarnék vinni bármit. Ezért nem kezdem sehol. Csak ruhákra és néhány női termékre van szükségem.
Az ágyhoz visszaérve, behúzom a böröndöm cipzárját.
Éppen lehúzom az ágyról, amikor megakad a tekintetem a könyvespolcomon álló fénykép kereten. Rögtön oda megyek a polchoz, leveszem róla a fotót, és oda viszem az ágyhoz.
A fényképen mosolygó férfira és az akkori tizennyolc éves énemre pillantok. A diplomaosztómon készült. Emlékszem mennyire izgultam az nap, de édesapám megnyugtatott az ölelésével és bíztató szavival.
Könnyes szemmel fordítom meg a képet tartó fa keretet, és szét húzom a műanyag plexit annyira, hogy kitudjam alóla szedni a fényképet.

-Valentina!

Összerezzenek, amikor meghallom a hangját. De nem nézek rá. Most nem tudok rá nézni. Lefelé szegezem a tekintetemet, és az ujjaim között tartott képet nézem.

-Lányom! -apámnak pánik sugárzik a hangjából. Megdermedve várom, hogy kimondja amit ki kell mondania. Bejön a szobába, és leül mellém az ágyra. Átfogja a képet markoló kezemet.

-A lehető legrosszabb dolgott tettem veled, amit egy apa csak tehetett. De kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy jóvátegyem a dolgokat, mielőtt széttépnéd ezt a képet!

Megragadom a kezét, és felfelé fordítom a ráncos tenyerét. Beleteszem a fényképet, aztán összezárom a markát.

-Nem fogom széttépni a képet. -nézek a szemébe.  -De csak azért nem, mert már nem érdekelsz, apa.

-Ne mond ezt lányom, kérlek. -mondja egyre gyengédebb, egyre jobban elcsukló hangon. -Az apád vagyok!

-Igen, az apám vagy. -felelem, és amikor rám néz a tekintete egy pillanatra reménnyel csillan fel.  -De az előbbi tetteiddel, rávilágítottál arra, hogy nem való neked az apaság!

-Lehet, hogy a függőségeim eluralkodni látszanak fölöttem, és jelen pillanatban úgy érzem, nincs kiút belőle, de kérlek ne ítélj el! -válaszolja és tisztán hallható, hogy ideges.

A hangja elé, hangosan tölti be a helyiséget. Szavai úgy suhannak végig a hálószobám falain, mint a mennydörgés az égen.
Mogorva, ráncos arca eltorzul, szinte felismerhetetlen formát ölt, amitől távolságtartóan odébb sétálok tőle pár lépést.

-Rendben, legyél kábítószerfüggő. Rendben, legyél annyira részeg, hogy összehánysz mindent magad körül, és nem tudsz már beszélni sem. Rendben, akár tedd közterületen is. Jogod van hozzá, apa! -tárom szét a karjaim dühösen.  -De az nincs rendben, ha mindezt úgy csinálod, hogy van egy gyereked. Ha ven egy fénykép a tárcádban, aminek a tulajdonosa a lányod. Ha másért is felelősséggel tartozol, nem csak magadért. Akkor nincs rendben! A függőség megnyomorítja az embereket. De másokat nincs jogod magaddal rántani. Nincs jogod mások életét tönkre tenni!

Nem is emlékszem a fájdalomra, miután kiléptem a hálószobámból és kisétáltam a házból, most viszont a családi házunk előtt parkoló autóban ülők.
Felnézek a hatalmas viktoriánus épületre, ami többet jelentett az apámnak, mint a falain belül bármi. Beleértve engem is.
Nem volt hajlandó lemondani a házról, sem a drogfüggőségéről. Helyette rólam, a lányáról mondott le, hogy megtarthassa a jelentéktelen dolgait.
Hátradőlök az ülésen, és a hálószobám ablakát bámulom, ami valaha az enyém vot. Még jóval azelőtt, hogy édesapám átadott volna, két vadidegen férfinak.