Love Painter | {Hyunlix}

56. 🎨 (Hosszú rész)

~Minsung~

HanPov;

"Jagi~! Emlékszel még az első találkozásunkra?" Sétáltam a nappaliba. A kanapén ülve találtam meg miközben az esti partira szervezi a díszletet, italok és ételek tömkelegét.
"Már hogy ne emlékeznék rá? Életem legfurcsább de legszebb napja mikor megismertelek." Válaszol és fel nézett nagy gömb szemeivel. Lassan mellé ültem és kezét átkarolva, ujjainkat össze fonva hajtottam fejem vállára.

"Elmeséled megint..?" Kérleltem bambi szemekkel, mellyeknek tudom, sose mond nemet. "De minden félévben elmesélem?" Húzta szemöldökét. "De most van az évfordulónk."

"..Jó..de most akkor 8 hónapig nem akarok hallani erről.." Mormogott.
"Igen igen, csak mond már!" Kérleltem, mire halvány mosoly jelent meg arcán. Lehunytam a szemem és vártam, hogy elkezdje úgy szeretett történetem mesélyét.

"Gyönyörű téli nap volt, a hó az égből szakadva, mérgesen festette fehérré fekete kabátom. A hideg szél miatt dideregve tértem be az egyetem melletti kávézóba. Megkerestem szokott helyem, táskám és kabátom ledobtam, majd sóhajtva ültem le az ablak mellé. A pincér kijött és kikértem a szokásos Amerikanot, a könyveim elő véve kezdtem keresni bennük az éppen feladott tanulni valót. Utolsó évemet húztam és közeledtek a vizsgák...mégis a tananyag helyett a kávézó ablakában álló fiú kötötte le a figyelmemet.

Mintha várt volna valamit, s vacogott is a vad viharban. Barna haja meleg sapkája alól menekült volna. Fekete ruházatát pedig belepte a hó. Arcát és kezeit kabátba rejtve állt egyhelyben. Nem mozdult, és szeme sem rebbent,...de mégis...mintha transzba esve, szobrot formálna. És amilyen gyönyörű volt még azt is hittem volna hogy szobor, hacsak a szinte láthatatlan didergése el nem árulta volna.

Gyengéden kopogtam az ablakon, mire felkapta fejét, ilyedten szétnézett, majd lélek tükrei megtalálták az enyéimet. Egy darabig csak néztük egymást mozdulatlanul, de ezt megtörve egy legyintéssel jeleztem neki hogy jöjjön be.

Megkerülte a kávézót, besétált az ajtón, megkereste hollétem, és szépen lassan velem szemben ült le.

'Szia...' Szólalt meg félénken. Gyönyörű mézédes hangja eltalált a szívemig és megérintette a lelkem.

'Szia' Válaszoltam még mielőtt teljesen elvesznék.

'Miért..hívtál be?'

'Csak úgy, nem tudom...és mintha remegtél volna..' Motyogtam a mondtam másik felét.

Halványan elmosolyodott, levette kabátját, kesztyűjét és sálát, majd össze dörzsölte kipirult kezeit.

Nem tudtam így látni így felálltam és a pulthoz sétáltam. Komótosan kértem a forró csokoládét amit hamar elkészítettek és vissza is indultam.

Láttam csalódott arcát..azt hitte direkt hagytam ott...?

Újra kényelembe helyezve magam előtt letettem a forró italt, megragadtam kezeit kezeimmel az asztalon és a pohár oldalaira téve gyengéden simogatni kezdtem.

Nem ismertem magamra....

De nem tudtam másra gondolni csak csillógó szemeire ahogy rám pillantottak, kezei puhasága zárlatolta az agyam és ahogy a meglepődött arc pirosra vált...mesebeli pillanat volt.