A Bestiák Királya

Prológus

Amikor megérkeztem a fogadóba, szinte barátként fogadott a hely. Oly' sok emlék, oly' sok történet és legenda itta át e helynek a falait, hogy száz számra lehetett volna történeteket írni róla. A Hordó, ahogy mindenki ismerte, a város egyik legkiemelkedőbb és legkedveltebb fogadójának számított.

A pult alapját hordókból készítették, mint ahogy a székek is abból készültek, a márványlapos asztalok körül. Igen, márványlapos asztalok voltak. A fogadó tulajdonosa, Welgomir Sindrik, egy öreg törpe volt, aki hajdanán még maga is fegyverforgató volt, de amióta az eszemet tudtam, s e fogadót tettem meg törzshelyemnek, ő azóta itt dolgozott. A fogadó igen impozáns látványt nyújtott, kiváltképp azoknak, akik először érkeztek ide. Ősi, ismeretlen térképek, bárdok, lándzsák és kardok, és trófeák díszítették a falait, a földszinttől egészen a tetőtérig. A szobák falait, különféle kalandozókról készült festményei tarkították, mindegyiknek önálló, -sokszor tragikus- történetével.

Minden valamirevaló kalandor és fegyverforgató ilyen helyen kívánta eltölteni az idejét. Az étel finom volt, a sör bőséges, és mindig akadt dalnok, vagy tüzes táncos leány, aki vidámságot hozott a fogadóba.

- Üdvözöllek titeket, e csodás helyen, a Hordóban! – rikkantottam, miután a kandalló mellé húztam egy széket. - Ha nem ismernétek, jómagam Gradry vagyok, a vándor dalnok. Számos legendát ismerek, számos történetet és hőst. Nézzetek csak körbe! A falakon ott lógnak a fogadó hősei! Megannyi történettel és mesével! Ez itt, maga a megelevenedő legenda és történelem!

És, hogy ma este mit hoztam? Milyen történetet akarok én elregélni? Ó, hát a történet hosszúra fog nyúlni, szóval, ha egy-egy korsó sörre, vagy némi vacsorára vendégül akartok látni, hát nem fogok ellenkezni! Csak rajta, rajta! Úgy ni! – az arany és ezüst tallérok a kalapomba csörrentek, míg egyesek korsókat pakoltak az asztalomra. Úgy tűnt jó estére számíthatok. Így hát, némi előkészítés és beszélgetés után, lassan a húrokba csaptam. A mandolin mélabús dallamai szörnyeket és tragédiákat idéztek, amelytől szájtátva figyelt a népség. Gyorsabb ütemre váltva hősies küzdelmeket hoztam, majd a legvégén vidám kocsmadalokkal és diákénekekkel örvendeztettem meg a helyieket.

A dallamok elcsendesedtek, de a fogadó zsongása újra élettel telt meg. Az emberek beszélgettek, a korsók koccantak, és a kandalló tüze békésen ropogott. Épp egy falat ételért nyúltam, amikor egy fiatal lány ült le velem szemben. Elmélázva nézett, majd köszönés nélkül megszólalt:

- Mondj nekem valami mesét, te mesemondó! Látom, zenélni és elkápráztatni a szemet, nagyon tudod. De a történeted is ilyen visszhangra talál?

Érdeklődve pislogtam a lányra, és bólintottam.

- Ha mindenképp ezt akarod... mesélhetek neked erről a vidékről... persze más távoli vidékeken is épp annyira sok történet akad, de biztos vagyok abban, hogy hiába élsz itt, Dómváros és lakói történetének negyedrészét sem ismered.

- Ne várakoztass, igric. – nevetett kajánul a lány.

A térképek felé biccentettem.

- Az ott Dar Boldhir földalatti városa. A törpék aranyvárosként emlegették, pedig körös-körül megnevezhetetlen förtelmek hordái pusztítottak. A mai napig, a Vascsarnok oly' lenyűgözően nagy, hogy ha nem figyelsz, könnyen eltévedsz benne. Az a másik... ott ni... az ablak mellett... Shen Dorei kikötővárosa északon. A démoni hordák háromszor is feldúlták, de mindhárom alkalommal újraépítették. És az ott... ott kissé hátul. Az Illefarn... az egyetlen elf lakta település. És bár nem az egyetlen, amelynek szörnyű múltja van, de talán a legrosszabb mind közül.

- Mi volt itt, a Démonhasadék előtt?

- Az Asari királyság állt. Büszke, harcedzett nép, a lovagi kultúra bölcsője. Ám, amikor az Ősiek felébredtek, s háborúba keveredtek egymással, a föld megrázkódott, s percek alatt beomlott a föld. Nem pusztán városok vagy falvak alatt... az egész királyságot, úgy ahogy van, maga alá gyűrte, s az Asari királyság megszűnt létezni, milliónyi lakójával együtt. Pár évvel később, amikor az Ébredések Ideje véget ért, a törpék és elfek kolóniái érkeztek, újra benépesítve ezt az átokvert vidéket.

- Meséld el nekem a Fenevad történetét, igric...

Letettem a kést a kezemből, s elmerengtem a lány arcán.

- Nem biztos, hogy leány fülének való. – körbe mutattam a fogadóban. – Vannak itt szép számmal elfek és törpék egyaránt, akik személyesen is megtapasztalták... talán még nagyapád is tudna róla mesélni.

- Nagyapám meghalt. Úgy, mint a legtöbb családtagom. És... - megvonta a vállát. -... szeretem, ha megborzongok a történetek hallatán.

Kértem még egy kupa fügebort, majd elgondolkodtam a történeteken. Igazából nem is tudtam, hol kezdjem. Mint megannyi történetnek, számos ajtaja volt, amelyen be lehetett volna nyitni.

- Te melyik részét ismered? – kérdeztem.

- Az unokatestvérem sokat mesélt a falujáról, ahonnét származtak. A falu neve már nem jut eszembe, de a történetben egy fekete torony volt, amely a Fenevad Szemét őrizte, és ami miatt kipusztult a falu javarésze. Elátkozottá vált, s állítólag mind a mai napig elátkozott vidék maradt.

Bólogattam.

- Igen, a történetnek az is egy apró szegmense. Mint ahogy az is, milyen viszontagságon úton került ismét elő az ereklye. Meglehet, én inkább azokról mesélnék, akik ráébredtek, hogy miféle veszély ütötte fel a fejét megint a kanyonban és környékén, és mi minden történt velük, amelynek része talán már mítosz, másik része történelem. – elmosolyodtam. – Hogy melyik-melyik, azt döntsd el magad.

A történet sok-sok évvel ezelőtt kezdődik, amikor a sors fura fintora, ebbe a fogadóba, s talán pont ennél az asztalnál hozott össze öt idegent...