Átkozott halhatatlanok {Epikus Fantasy +18}

2. Nem evilági

Ren mennydörgésre ébredt. A szívéhez kapva nyugtázta, hogy egy rémálomból menekült meg. Csak a légzésére figyelt, a bordáit feszítő érzés pedig lassan alábbhagyott. Egészen addig, míg újabb villámcsapás fénye nem szökött a szobába, melyet szinte azonnal követett a hanghatás. Mintha szikla hasadt volna ketté. A feltámadó szél az ablak spalettáival kezdett játszani. Csitt-csatt! Hol feltárta a téren tomboló vihart, hogy elrejtette.

– Épp időben értek ide! – Ren összerezzent a női hangra. Harlow-ra számított, de kemény pillantása egy feketébe öltözött nővér szelíd tekintetével találkozott össze, aki az ágya mellé lépett. Tiszta ruhákat terített Ren lábához.

– Hol vagyok? Hol van a katona, akivel voltam?

– Eronnban vannak. Ők a fogadóban töltik az éjszakát, de a maga lába sürgős ellátásra szorult. Bármi is hasította fel, szerencsére nem okozott komoly károkat. Hamar rá tud majd állni. Most pihenjen. Szüksége lesz az erejére!

– Miért?

– Holnap menniük kell! Túl sok katona menekült ide. Az indigók az utcáinkat járják utánuk. Veszélyben vannak itt, és minket is veszélybe sodornak. Ellátunk mindenkit, de többet nem tehetünk.

– A felszerelésem? – Ren megemelte az összehajtott ruhákat, ami egy szürke inget és egy sötét vászonnadrágot jelentett.

A nővér körbepillantott a gyertyafényes szobában, és a földre mutatott. A sebtében kitisztított csizma mellé volt ledobva az öv, rajta a kard üres tokjával, és a hüvelyében pihenő tőrrel.

– A páncélja sok csapást kapott. Néhol darabokban szedtük la magáról. Azt sajnos már nem tudja viselni.

Ren csalódottan sóhajtott.

– A kardom?

A nővér vállat vont.

– Pihenjen! – szigorú hangja élét egy kedves mosoly vette el, mielőtt átlépett a szomszédos ágyon hánykolódó katonához, hogy hideg vizes borogatást tegyen a homlokára. A szobában felsorakoztatott többi ágy felől csak hörgés és szuszogás hallatszott.

Ren megvárta, hogy a nővér távozzon, és sietve felöltözött. Úgy indult a kijárat felé, mintha mi sem történt volna, csakhogy sérült lába megbicsaklott. A fiú a földre rogyott. Csak a légzésre figyelt. Igyekezett kizárni a fájdalmat, és újra talpra állt. Lépett egyet és összecsuklott. A bordái fölött égett a bőr, amit a sok templomban elszenvedett ütés lilára festett. A keze remegett, ahogy rátámaszkodott.

– Mit művel? – kérdezte a nővér. Cseppet sem tűnt felháborodottnak. Elsétált a földön kuporgó Ren mellett, hogy egy plusz takarót terítsen a szembe ágyon fekvőre.

– Mennem kell.

– Én reggelt mondtam. Odakint tombol a vihar, a felhők felett még a hold az úr. Ha most elmegy, meghal. A sötétben egy-kettőre a mocsárban találja magát. – Érezte, hogy elevenére tapintott. Leguggolt a meredten maga elé koncentráló Renhez, és óvatosan a hóna alá nyúlt. – Tudja milyen a sárban várni a halálra. Legyen esze, katona! – Felsegítette. Várakozása ellenére azonban, Ren nem bicegett vissza az ágyhoz. A nővérre támaszkodva, inkább az ajtó felé indult. Megragadta a kilincset, és elfordította az ajtógombot. Másra nem kellett energiát fordítania. A szél benyomta az ajtót és a falnak csapta. Beszökve a szobába belekapott minden dunnába, szétrepítette az összes tisztaruhát, szétkergette az ágyak mellett sorakozó lábbeliket, kioltotta a gyertyákat és ledöntötte a lábáról nem csak Rent, de a nővért is. A téren fazsindelyek, letört ágak, kiszaggatott virágok, a kút mellől elsodródó vödör kergetőztek körbe-körbe. Ren felállt, és fél lábon kiugrált a házból. A nővér azonnal rávágta az ajtót.