Átkozott halhatatlanok {Epikus Fantasy +18}

3. Vész mocsara

Hosszú, néma gyaloglás után a mocsár egy erdősebb részén pihentek meg. Sailer, Gwint és Ren a szilárdnak tetsző talajból meredező méretes köveken foglaltak helyet, míg Harlow körbejárt és a távolba kémlelt minden irányba.

– Ki a csaj? – hajolt Gwint, fivéréhez.

– Harlow Bell – felelt Sailer helyett Ren. Gwint elkomorodott. Ajkát összepréselte, szúrós pillantással mérte végig a fontoskodó lányt.

– Mi dolgod egy indigó leszármazottjával?

Ren ezúttal nem szólt közbe. Sailer mély lélegzetet vett.

– Megmentett.

– Köszönd meg, és menjünk haza!

– Azt még nem lehet. – Sailer a lány után nézett, aki már a második kört tette meg. – Az a vihar Eronnban, nem természetes vihar volt. Azt hiszem... hisszük, én csináltam. Vagyis egy isten, rajtam keresztül.

– Mi a szart szabadítottak el azok a...? – kezdte Gwint, mire Harlow füttyentett. Amikor mind ránéztek, ujját a szája elé emelte. – Azt hittem, a szemem káprázik. Ott a templomban, amikor... – emlékeibe veszve hagyta félbe a mondatot. Sailer tudta, hogy a lánggal való találkozására gondol.

– A Márvány tóba kell merülnöm, hogy beszélhessek Vésszel, és visszaadjam neki ezt az... ajándékot.

– Inkább átkot – fordította arcát az égnek Ren.

– Egyelőre jók vagyunk – lépett oda hozzájuk Harlow – de úgy tudom, a mocsárban is van egy indigó tábor. Csendesnek kell lennünk.

– Ha van a közelben tábor, az valószínűleg a folyó partján áll. A tiszta víz, itt kincs. – Gwint felhúzta az orrát. – A folyó mellett egyébként sem jutnánk messzire. Minden eronni gyereket erre tanítanak. A rengeteg holtág és ér miatt több esélyünk van ott meghalni, mintha mélyebben mennénk az erdőn át. Nagyobb kerülőt teszünk, és biztosan kikerüljük az indigó kutyákat.

– Az erdőben eltévedünk, félrelépünk, és reményünk sem lesz arra, hogy bárki is kihúz majd minket a sárból! – vágott vissza Harlow. – Megyünk a Valden túlpartján, arra kevesebb a holtág!

– A Csendes erdőn át? Inkább fulladok a mocsárba! – Gwint teátrálisan a magasba emelte két kezét.

– Én nem szeretnék – Ren megborzongott a gondolatra – de a Csendes erdőt is passzolom.

– Akkor eldőlt – állt fel Sailer. – A mocsárban kerülünk. Átvágunk Vész erdején, és irány a Sárkányfog-hegység.

– Bocs, de én itt szállok ki – rázta a fejét Ren. – Ott akarsz átvágni? Tudod mi van arra?

– Napokkal rövidebb út? – Sailer vállat vont.

– Nem. Ott a Sírvölgy. Az maga a földi pokol!

– Tudtommal azért hívják így, mert nincs ott semmi. – Gwint óvatosan ejtette ki a szavakat, és közben Ren félelemtől torzuló arcát figyelte. – Vagy mégis?

– Vagy mégis. – Ren sértetten elfordult.

– Azt hittem le akarod róni a tartozást. – Sailer a száját biggyesztette. Harlow a szemeit forgatta:

– A sírvölgyet még az indigók is kerülik. Nyilván nem véletlenül.

– Ez egy jó érv, hogy arra menjünk! – Gwint is talpra állt. Sürgetőn megpaskolta Ren vállát, ő azonban nem mozdult.

– Az életemmel tartozom, nem a lelkemmel. Ha indigó se megy oda, nem gondoljátok, hogy ami ott vár, az rosszabb a halálnál?

– Te tudod mi van ott? – Gwint kissé türelmetlenül koppintott újra Ren vállára.