Mert nekünk is történetünk van

2.rész - Varjak a fán

Enno egy darabig még a kijelölt sétaösvényen haladt, majd eszébe jutott, hogy minek is, hiszen a szabályok sosem voltak a kedvencei és itt a sétaösvényen biztos, hogy előbb-utóbb úgyis kiszúrná valaki, akkor már pedig annyi a tervnek, hogy meglép.
Hirtelen befutott az erdő sűrűébe minden figyelmeztető tábla ellenére, de egy kellemes csalódás érte.

Ahogy a nyári Nap fénye beszűrődött a fák lombjai között, bizony, nem mindennapi látvány tárult ott elé. Egy darabig csak élvezte, ahogy süt a nap, csicseregnek a madarak és... Csicseregnek? Kárognak! Na de várjunk... Varjak ilyenkor, ráadásul ennyi? Mert ahogy hallotta, igen csak sok.
Ennyi varjú lenne ebben az erdőben? – Gondolta. – Határozottan egy csomó varjú károgását hallotta, ráadásul még csak nem is olyan messze.

Ahogy próbált a hang irányába haladni, hirtelen mást is hallott. Valaki mintha beszélt volna, de nem hallotta tisztán, hogy mit. Mikor végre közelebb ért a nagy zaj forrásához, teljesen megdöbbent.
Egy hatalmas fenyő tornyosult előtte és szó szerint tele volt varjakkal, akik mind egyszerre károgtak ezzel akkora zajt csapva, hogy csoda, hogy nem verték fel a fél erdőt.
A fa előtt pedig egy magas, meglehetősen vékony nő állt és meredten fel felé bámult a fára, közben egy olyan idétlen, széles vigyort produkálva amilyet Enno Collins még embertől nem látott.

Már éppen kicsit közelebb ment volna, mikor a nő izgatott hangon megszólalt és tisztán hallhatóan ezt mondta: "Elég, fogjátok már be a csőrötök! Biztosan szaftos story, de úgy nem értem, ha mind egyszerre beszéltek!"
Enno először azt sem tudta, mit gondoljon, de annál inkább leesett az álla, amikor az a nő torokból úgy kezdett károgni, akár csak azok a madarak ott fent.

Enno bár maga sem hitte el elsőre, amit látott, mégis most már teljesen biztos volt benne, ez a nő beszél a varjak nyelvén, a varjak meg mintha valami különös kapcsolatban álltak volna vele.
A nő ekkor hirtelen felé fordult és Enno most láthatta az egész arcát és a szemeit is.

A különös nő első látásra nem tűnt túlzottan veszélyesnek, inkább csak valami bolond hippinek tűnt Enno számára.
Alkatilag nagyon is vékony volt, szinte csoda, hogy elbírta azt a rengeteg csillogó ékszert, ami a nyakában lógott, de a kezein is volt pár furcsa bigyó. Még a hosszú, fekete haját is madár tollak dekorálták ki.

Percekig csak hosszasan néztek egymásra és Ennonak csak most tűntek fel a hatalmas, türkizzöld szemei, amik egészen rámeredtek.
A varjak ekkor egyszerre vad károgásban törtek ki. Enno csak most látta, hogy a nő felé jön és a szemei most még erősebben ragyogtak.

A tekintete teljesen megváltozott, szemei eddig még türkizzöld fénye hirtelen kissé sárgásra váltott és most, ahogy Enno jobban azokba a szemekbe nézett nem is emberiek voltak.
Most végem ... – Gondolta. – Most aztán itt a vég.

Mindennél jobban szerette a horror könyveket, de az eszébe sem jutott volna, hogy démonok valóban léteznek és hogy éppen ma találkozik eggyel, éppen most, amikor élete jövőjét vették el tőle.
Ennél már a vég is jobb lenne, de azért mégsem ilyen formában.

Halálra volt rémülve, így hát az egyetlen dolog ami az eszébe jutott azt úgy hívják, térden állva könyörgés.

– Ne egyél meg, kérlek hagyj élve távozni te madarak hatalmas...démona! – Kezdett rá egy ilyen szerencsétlen szöveggel, mert jobb nem jutott eszébe.

Annál nagyobb volt a döbbenete, mikor a nő tekintete hirtelen újra emberivé vált, az az ördögi széles vigyor újra végig húzódott az arcán és egy szinte mélyen sátáni röhögés tört ki belőle.

– Megenni? Madarak hatalmas démona? Ugyan hagyd már!

Enno értetlenül nézett fel a nőre, ahogy az láthatóan jól szórakozott rajta.

– Nem fogsz megölni..? – Szólalt meg végűl, de még mindig remegve.

A nő csak megforgatta hatalmas szemeit. – Jaj ne már, én nem ölök és nem is eszek embert! Még az kellene, úgyis diétázom.

Enno igen csak meglepődött ezen a kijelentésen, de azért még egy dolog ott motoszkált a fejében. – Nem pont ilyennek képzeltem a démonokat. – Jegyezte meg egészen halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy a nő ismét nevetésben törjön ki.

– Szegény, tájékozatlan kicsikém... Én nem egyszerűen démon vagyok. – Jelentette ki a furcsa nő.

– Nem? – Kérdezte Enno félénken.

– Nem hát! Raya vagyok, a varjú boszorkány, a Koromfekete Királynő, a démoni világ legnagyobb boszorkánya!

Enno máskor nem is hitte volna el, most viszont kénytelen volt elhinni, hiszen látta amit látott. Gyerekként lenyűgözték a boszorkány történetek és titokban mindig eljátszotta őket.
Mielőtt bármit mondhatott volna, Raya közbe vágott. – Na kelj már fel onnét, te ágról szakadt, még sok dolgunk van!