A vörös sötét árnyalata

1956. október 17. szerda

07:00 – Budapest, Bródy Sándor utca 2.c

Magyarország felkelt ébresztője hangjára. Mialatt reggelijét készítette, bekapcsolta rádióján a Szabad Európa nevű adást – ezen keresztül jutott a legtöbb infóhoz Lengyelországról, azóta minden nap belehallgatott reggeli műsorukba.

A paprikakrémes szendvics elfogyasztása után felvette fehér, galléros ingét, nyakkendőt kötött magának, sötétbarna zakója alá mellényt vett, rá öltönyét. A hideg időre való tekintettel vastag szövetnadrágot, csizmát és barna ballonkabátot vett, meleg gyapjúsálat kötött nyakára. Bőrszíjas óráját felcsatolta kezére, majd zsebre dugott kézzel, aktatáskájával indult munkába – minden nap ilyen stílusú öltözéket viselt.

A sarkon találkozott Domik Istvánnal, a férfi már várta őt, fázós létére sokkal inkább bebugyoláltan. Köszöntötték egymást, de csöndesen kezdtek reggeli útjukba a forgalmas úton: diákok, árusok, munkások csoportjai siettek dolgukra.

Egyikük sem szólalt meg. Ott függött a levegőben tegnapi búcsúzásuk emléke, amely kínossá tette az amúgy baráti légkört közöttük, viszont szóba hozni egyikük sem óhajtotta. A Népköztársaság azért nem, mert maga sem tudta mire vélje elszólását, a férfi pedig azért nem, mert... hogyan hozhatna szóba egy olyan személyt, aki nincs is, ugye? Meg természetesen ott volt benne az a fajta beosztotti félsz, ami abban az időben mindenkit sakkban tartott, ezért is jutott arra: ezt jobb nem feszegetni.

 7:54 – Budapest, Akadémia utca 17.

Magyarország leült irodájának kényelmes magányába. Ha egyvalamiért hálás lehet a munkának, az az, hogy eltereli gondolatait, addig sem foglalkozik mással, főleg nem olyan dolgokkal, amikkel nem kéne.

A folyosóról szokatlan hangzavar hallatszott be, majd kopogás nélkül rontott be Bodroginé Éva, az ország egyik közvetett munkatársa.

-Elvtárs! Bocsánat, hogy zavarom, de kérem jöjjön azonnal a 2. emeleti tárgyalóba! – hadarta.

A Népköztársaság kérdés nélkül követte a nőt, aki vele együtt a 2. emeletre tartott. Benyitva a helyiségbe egyetlen szóval tudta volna leírni az elé táruló képet: zűrzavar. Több ember volt bent, mint ahány szék, így sokan állva, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva beszélgettek- inkább kiabáltak. Az állam érkezését észre sem vették, annál inkább az utána betoppanó magas rangú elvtársét.

-Elvtársak, mi ez a fejetlenség itt? – csattant hangja, mire az emberek elhalkultak. A politikus leült, majd hellyel kínálta Magyarországot is maga mellett. – Mi történt, amiért ily halaszthatatlan gyűlés lett összehívva?

Egy ősz hajú, erős kiállású úr, akit az ország csupán látásból ismert felállt, és rekedtes hangon belekezdett mondanivalójába.

-Azt a hírt kaptuk, hogy tegnap, október 16.-án Szegeden megalapult az úgynevezett MEFESZ, vagyis a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, melynek célja elsősorban a demokratikus irányba való változás... Egyelőre ennyit sikerült megtudnunk. – nézett körbe a csendben figyelő embereken.

- Ennyi, elvtárs? – kérdezte Gerő Ernő higgadtan az úrtól, aki szemmel láthatóan megütközött.

-Dejszen-! Ezek szabadon akarják engedni az elítélteket... Azt akarják, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról... - habogott össze vissza – Ezt nem engedhetjük meg!

- Mégis mitől tart, elvtárs? Hogy tankokkal fogják megostromolni Budapestet? Ugyan, kérem! – szólt közbe szinte nevetve egy kék nyakkendős férfi.

- Köszönöm elvtárs úr, ezt hagyja csak rám. – csitította le a kedélyeket Gerő Ernő – Ki hívta össze ezt az ülést?

- Tudomásom szerint Péter Ányos... - tekintett féloldalasan az említett személyre az ősz hajú úr, majd szégyenkező mozdulattal ült vissza helyére. A Péter Ányos nevezetű harmincas éveiben járó szőke hajú fiatalember keményen nézett a párt első emberének szemeibe.