Holdfény és Napsugár ~ [radioapple] - Hazbin hotel fanfiction

[☾prologue☾]

"A szerelem az emberi élet legszebb boldogságforrása. Szükségünk van szerelemre és szeretetre a túléléshez. Ha az érzéseinket magunkban elfojtva, magányosan éljük az életünket, lemaradunk a legszebb adandó pillanatokról. Lehet, hogy nem az első partnered lesz a megfelelő számodra, de ahogy egy írás állítja, a megfelelő ember akkor csöppen az életedbe, amikor még csak nem is keresed. És utána már ha keresnél, se találnál nála jobbat"

A sorok elolvasása után vágtam földhöz reflexből a könyvet. Egy hatalmas csattanás közepette a borító nem védett kellően, s kitárulva ért padlót a költemény. Szinte újonnan felbontott lapjai pedig meggyűrődötten hevertek a földön. Éjfél múlt talán pár perccel, így reménykedtem, hogy a Hotel lakóit nem keltettem fel az illetlen zajongásommal. Általában én vagyok a leghalkabb, maximum a rádióm zöreje lehet olykor olykor irritáló, hiszen nem egy mai darab. A szobák hangszigetelése nem a legpraktikusabb, így a csendes folyosók zaját Charlie és Vaggie nevetgélése, Husk csörömpölése, Angel bömbölése, vagy netán Niffty szimpla ötperce bolygatja fel. Sóhajtottam egyet, majd kis várakozás után felvettem a tárgyat, s nemes egyszerűséggel a kukába dobtam. Ilyen sorok után tőlem ne várja senki, hogy ezt elolvasom. Amúgy is, ki ír ekkora baromságokat? Mintha nemes egyszerűséggel ennyivel le lehetne tudni egy ember vagy egy démon érzéseit. Nem tudnak ezek semmit. Nem kell szerelem, nem kell szeretet. Az ember magában a legerősebb fegyver, s régről okulva tanultam meg azt, hogy a bizalom is csak egy képteles, nevetséges fogalom. Kiadod a szívedet, lelkedet valakinek, majd hátbaszúr? Olyan vicces, nem de? És akkor ezek az igen kevés intelligenciahányadossal rendelkező egyedek abban a hitben élnek, hogy testnedvet cserélni egymással, összebújva nyáladzani a TV előtt és becézgetni egymást teljesen normális és egészséges. Bele sem gondolnak abba, hogy úgysem tarthat örökké. Semmi sem tart örökké, az ígéretek üres szavak, a szerelem pedig nem létezik. És hogy honnan tudom mindezt? Mert több mint kétszáz pokolban töltött évem alatt még sohasem voltam szerelmes. Édesanyám mindig azt állította, hogy bárhova is kerülök, majd egy szép lányt fogok feleségül venni, lesz családi házunk, meg a szokásos idillek, amit azok az esetlen fajankók képzelnek maguknak. De nekem ez nem kell, sosem kellett. Hiába nézek rá bármely szemetkápráztató hölgyre, egyikkel sem tudnék semmiféle nyálcsorgató élményt elképzelni, sőt egyenesen gyomorforgatóvá teszi a helyzetet számomra az efféle cselekedetekre való gondolatok sokasága. Természetesen neveltetésem által az összes hölgyet tisztelem, s csinosnak titulálom, legyen szó bárkiről is. 

Elmélkedésem közepette felkaptam a fejemet, s az éjjeli szekrényem melletti aprócska digitális órára pillantottam. Pfhuj, mocskos modern technológia! Talán ez az egy amit elviselek az ötméteres körzetemben, de csak is azért, mert van valamennyi haszna. Ugyan tudtam a választ, hogy megint elgondolkodtam az időt, de félve rápillantottam. Hajnali kettő, az Isten szerelmére! Magamrahúztam a takarómat, majd szép lassacskán álomba gyötörtem magam. A hatórás kelés szent, főleg, hogy kedves Charlie kisasszony be akarja mutatni a holnapi nap során az egész hotelnek drága édesapukáját. Hogy mennyire, de mennyire nem izgat! És hogy mennyire, de mennyire jót fogok szórakozni a holnapi nap teljesmértékű kudarcán.

~honeyxmooney