Holdfény és Napsugár ~ [radioapple] - Hazbin hotel fanfiction

[☼1☼]

Egyetlen egy határozott, már már ütésszerű mozdulattal csapom le a hatórás ébresztőt. Sosem szokásom kinyomni, a reggeli kelés inkább felfrissít, megadja a kezdőlöketet az ismételten gusztustalanul fantasztikus napomnak, de a mai napon ez valami csoda folytán nem jött össze. Fél óra elteltével még mindig fetrengtem a paplan s párnarengetegben, tűnődve azon, hogy miféle elegáns öltözéket kéne ma magamra öltenem, hiszen hivatalos napokon nem illik átlagosba öltözni. Ezt még a saját etikettem is megköveteli tőlem, akkor is, ha olyan számomra emberszámba sem igazán vehető személyről van szó, mint a nagyságos pokol uráról. Micsoda röhejes, abszurd kifejezés ez!

Hosszas töprengés után a fekete galléromra és a piros masnimra esett a választásom, szokásos sötétvörös nadrággal. Nem egy túlcicomázott úriember formáját keltem ugyan, de az alkalomra megfelel. Lassú öltönyigazgatás után leballagtam a földszintre, s célbavettem az ismételten undormányos modern technológiának titulált kávégépet, majd fintorogva ugyan, de lenyomtam a sima eszpresszó gombot. Hatásszünet után meg is született a reggeli fekete löttyöm, amit magamba tuszkoltam, majd az udvarra indulva láttam, hogy kivételesen nem én vagyok az első aki ébren van ebben a fenomenálisan mesebeli hotelben. A látogatónk kiskirálylánya éppen egy piros "üdv itthon apu" feliratot aggatott a hotel bejáratára. Milyen meghitt, undorító pillanatok fognak következni. Modortalanságot félretéve, nem ez az első alkalom, hogy Charlie édesapja uticéljául választja szerény hajlékunkat, de különös érzések folytán mindig elhalasztottam ezt a nemes találkozót. Nem volt kedvem kamumosollyal enyelegni beképzelt alakkal, akinek annyi esze van, hogy egy utcaszélről összekapart démon is kétszer többet nyom a lantban nála. Sajnálatomra kifogytam a kifogásokból, így az elkerülhetetlen találkozó napja ma van. Tudom tudom, beszélgetést kihallgatni nem illendő dolog, híve sem vagyok a dolognak (most lehet hazudtam) de a beszélgetés részleteiből arra következtettem, hogy nem csak egy délutáni teaparti erejéig látogat meg minket. Egyenlő minimum egy éjszakát itt tölt. Egyenlő felakasztom magam a legközelebbi diófára, s duplán leszek halott, mert igaz, hogy még itt sincs, de a szimpla gondolata is eszeveszettül irritáló. És fogalmam sincsen, hogy miért gondolkodok ezen.

- Alastor! segítenél kérlek a dekorációban? - Charlie egy szokásos kedves mosollyal mellém lépett. Sokat támogattam őt ebben az egész hotel mizériában, leginkább azért, mert jobb dolgom nincsen, és unatkozok mint a rosseb, de be kell valljam, egész jó démont faragtam belőle. Hajlamos ugyan túlreagálni a dolgokat, de a kicsi lány tele van karizmával, s életerővel, ami másokról a pokol mély bugyraiban nem éppen elmondható, így az én szememben ő már is többre vitte itt, mint a legtöbb semmirekellő önsajnáltató barom. Most gondoljatok bele. Bűnös vagy, lekerülsz a pokolba, az életutad legalsó szintjére, majd óvodás módjára rinyálsz, hogy elbaszott az életed. Haha! Miféle nyomorult banda.

- Hogyne, Kedvesem - emeltem fel a lányt, hogy könnyebben tudja feltenni a csillogós díszítést az üdvözlőfelirat tetejére. 

- Kész is vagyok - kuncogta, majd leugrott a földszintre, így ismét felémagasodtam. - Jaj Alastor! Annyira de annyira örülök, hogy végre megismerheted aput! Nagyon sokat meséltem már róla neked is. Annyira remélem, hogy kedvelni fogjátok egymást!! Ez olyan hiperszupijó lesz! - ugrált körbe körbe.

- Én is felettébb örvendek eme találkozásnak. Minden vágyam édesapáddal enyelegni - mondtam gúnyosan.

- Alastor ne már! Ne legyél ilyen cinikus! És még előítéletes is vagy - forgatta meg a szemeit.

- Ezer bocsánat.

- Kérlek, csak a találkozó erejéig ne legyél olyan.. amilyen szoktál lenni.

- Meglátom, mit tehetek - nevettem.

- Ha nem tiszteled a pokol urát az csak téged minősít, te idióta - lépett mellém Vaggie. 

- Minden tiszteletem az övé, Drágám, egy percig se aggódj.

- Akkor jó, mert öt perc és érkezik.. ha minden igaz - Charlienak még esélye sem volt kimondani ezeket a szavakat, mikor nyílt az ajtó, s legnagyobb meglepetésemre egy százhatvan centit alig elérő emberke állt a küszöbön. Széles mosollyal, s egy botot fogva, melyen alma található lépett be a hotel kapuján. Ruhája igen érdekes kompozíciót öltött, fehér palástszerű egyberuhát hozzá pedig fehér kalapot viselt, pár különös díszítéssel, és egy kiskacsával a tetején.

- Charlie, drágaságom! - lépett oda a lányhoz, s szinte megfojtva magához ölelte.

- Szia apu - nyökögte ki alig érthetően.

Eme fenomenális csendélet láttán akaratlanul is nevetni kezdtem. A szúrós szemek tömtelege kissé sem zavart. Egy ilyen ember? Komolyan? Azt gondoltam, legalább magas, hatalmas, jólöltözött. Erre egy kabaréműsorba is beillő figurát kellene tisztelnem? Mi ez, ha nem egy rossz vicc!

- Alastor bizonyára ha jól sejtem. Charlie leírása alapján pont efféle szánalmas fazonra következtettem.. Semmi tisztelet, vigyorgó vörös pofázmány, a legdrágább ingek szorosra gombolva, cinikus mosoly.. Már ha nem vagyok túl indiszkrét, mi ilyen nevetséges? - a pokol ura keresztbefonta a két karját maga előtt, majd felhúzta a szemöldökét is.

- Uram, már ne haragudjon, de tudja kit nevezzen szánalmasnak - szavai fájtak, ami szokatlan volt, mert nem szokásom magamra venni holmi lényegtelen emberek sértegetni próbáló gondolatait.

- Betoppanok a hotelbe, és az első amit teszel, hogy nevetsz? megkérdezhetem, HOGY MÉGIS MI ILYEN KIBASZOTT KURVA NEVETSÉGES? - morogta.

- Nem tudok eltekinteni a magassága mellett. Olyan akár egy agresszív törpe, s ez felettébb komikussá teszi az egész szituációt - mosolyogtam aljasan.

Nem szólt semmit, csak közelebb lépett hozzám, megragadta a galléromat, s lehúzott az ő szintjére. Szemeink összefonódtak, s szinte egy emberként lélegeztünk. A lábaim szinte földbegyökereztek, s akaratlanul is remegni kezdtem. Mintha egy egészen új érzés járna át. Utáltam, ha az öt méteres körzetembe jönnek, utáltam ha megérintenek akár ruhán keresztül, de ez most valahogy más volt. Még talán a szívem is más ütemben dobbant. Vajon rámszórt valamiféle varázsigét? Felnézett rám.

- Ne nézz le a magasságom miatt, Te tiszteletlen söpredék - súgta szinte az arcomba.

- Maga meg legyen kedves az engedélyem nélkül nem fogdosni - téptem ki magam a szorításból. Az érzés azon nyomban köddé is vált. 

- Apa, Alastor! Lehetne hogy.. hogy NORMÁLIS EMBERI HANGEMBEN BESZÉLJETEK EGYMÁSSAL?! - a kishercegnő szinte üvöltötte a szavakat. Valószínűleg én is és a drága apucikája is kivételesen messzire mentünk.

- Persze egyetlenem - vigyorgott Lucifer. Milyen nyálas. 

Én csak bólintottam, majd egy koppintással visszaérkeztem a saját szobámban. Nem volt kedvem veszekedni. A mai nap során egy kicsit talán jobban nehezemre esett eltakarni az érzelmeimet, amiből ők természetesen semmit sem érzékelhettek, így jobbnak láttam, ha ez alkalommal szimplán csak eltűnök. Majd ha kellek, megtalálnak. Az ágyra vetettem magamat egy sóhajtás kíséretében. Két dolog cikázott a fejemben. Hogy ez mégis mi a fészkes faszom volt, és hogy miért remegett kezem lábam, ahogy a törpicsek hozzámért. Utálom az érintéseket, utálom hogyha visszavágnak a dolgaimra. De nem mondom, hogy ez most rossz érzés volt. Te jó isten Alastor, mi ütött beléd?..

Hirtelen ötlettől vezérelve a kukához léptem, s kikaptam belőle a könyvet, amit az előző nap oly nagy kegyesen belehajítottam. Fellapoztam az elejét, majd rászántam magam, s a sorokat végigkémlelve belevágtam a kezdetektől. Innentől kezdve tudtam azt is, hogy a mai nap hangsúlya nem az alvásé lesz. A mai nap folyamán megpróbálom megérteni saját magamat.

~honeyxmooney