Macsókaland (Macsó-sorozat 3.)

Ki a sötétből

Nem tudom mennyi ideje lehettem sötétben, hiszen a fénynélküliség a lelket is képes megölni. Legalább volt időm gondolkodni, ha már az álom korlátlan idejét megkaptam.

„Ezt nevezem viszontlátásnak! Nem elég, hogy hosszú ideje nem találkoztam Ildikóval, büntetéssel kezdem ezt az álmot. Mit vétettem ellene? Mondjuk az a felvezető szopás tényleg jól esett, de inkább egy szőke hercegnő adhatta volna, mint ez a gyanús külsejű némber. Szóval valami vár tömlöcében indul a kalandom. Remélem, nem tart évekig, mert azt nem fogom kivárni. Pedig addig nem ébredek fel, amíg Ildikó úgy nem dönt, hogy elértem a célját. Talán nem fogok sokáig itt senyvedni, hiszen mi értelme lenne az időhúzásnak? Legalábbis remélem. Igaz, én hiányoltam a kalandozásokat, de azért mégsem kellett volna egy szint alá menni. Arra sem volt időm, hogy alaposabban megnézzem, mi van rajtam. A medál a nyakamban van, azt érzem. Ha valamelyik porkoláb vagy túlbuzgó hóhér észreveszi és leveszi rólam, akkor tényleg nem tudom, meddig ragadok ebben az álomban."

Kezdett kiszáradni a szám, a hasam is korgott. Kiabálni kezdtem a sötétbe, az ajtó irányába.

- Hé! Valaki odakint! Szerintem elhúzták a levesnótát, mert a hasam most jelzett! Ja, és némi víz is jól jönne a börtönmenühöz! Jég nélkül kérem, köszi!

Persze válasz nem érkezett. Még a légy sem zümmögött, amit viszont nem hiányoltam, mert egy ilyen házi repülő kedvenc igazán az őrületbe kergetett volna.

„Szerencsére ezek nem értenek a kínzáshoz. Csak fájdalmat okozni tudnak, de hogy egy zsák léggyel egy szobában mi lett volna a fogvatartottal, jobb bele sem gondolni. Mit zsák! Egy légy is képes bolondot csinálni az emberből."

Nem sokkal később azt találgattam, hogy milyen csúszómászók és százlábúk kóborolhatnak a lábam vagy a kezem környékén. Miután befejeztem a túlagyalást, próbáltam kiszabadítani valamelyik végtagomat, de be kellett látnom, hogy ilyen trükkökre csak a filmbéli hősök képesek.

„És mi lett volna, ha kiszabadulok? Akkor is előttem állna az a vastag ajtó, amit nem lehet csak úgy, zsaru módjára berúgni, főleg azért, mert befelé nyílt. Utána pedig hová mennék? Gollamként tapogatózom a sötétben? Azt sem tudom, hol vagyok."

Unalmamban a korábbi kalandjaimon nosztalgiáztam, melyekből eddig is sikerült kimenekülnöm, úgyhogy nem aggódtam túl magamat. Viszont a felesleges időhúzást nem szerettem.

- Hé! Maga marcona harcos! A fegyőrök fegyőröbbike! - próbáltam becézgetni a kopasz jóembert, hátha tök véletlenül mégis felém sétál. - Legalább a lámpát felkapcsolhatták volna! Van még abból a fáklyából? Most akciós a barkácsáruházban! Olyan magányosan érzem magam ebben a sötétben! Ha már enni és inni nem adnak nekem, kérhetek egy tévét? Netán? Esetleg? Maybe?

Az angol nyelvet apró színfoltként vetettem a mondatom végére, mert tudtam, hogy az álomban nincsenek nyelvek, mindenki megért mindenkit. Legalábbis eddig így volt. A tévé témáját sem erőltettem túlzottan, mert a végén bekapcsolnak nekem egy mexikói vagy brazil szappanoperát, ami aztán tényleg a kínzás netovábbja lett volna. Úgyhogy inkább tovább szórakoztattam magamat és a túloldalon lévő hallgatóságot.

„Most a következő számot küldöm sok szeretettel az ajtónálló brigád legkiválóbb tagjának, és a Vörös Csillag érdemrendet még nem kapó, de arra pályázó harcosnak, aki erősen próbál arra koncentrálni, hogy ne őrüljön meg tőlem. Lássuk csak, mi van itt a kínálatban! Popzene? Esetleg Rockot hallgatna? Nem, talán metált. Igen, itt vannak láncok is, amivel csöröghetek, ez már pipa. Ó, mégsem! Egy népzene biztosan feldobja a kedvét. Énekeljük hát együtt a 'Te kis rózsám, de szeretlek én a kapuban állva' című örökzöldet, amit rajtam kívül még Lajos bácsi küld a szeretteinek Faragóvisontára, azaz fiának Leventének, lányának Kingának, unokájának Gergőnek, feleségének Tímeának, sógornőjének Zsuzsannának, nászasszonyának Boglárkának, apósának Misinek, valamint a szántóföldeken napszámban lelkesen kapáló Búzakalász MGTSZ lelkes brigádjának, név szerint..."