Halálos vonzalom [Binchan]

2. fejezet: Különös érzések

-Changbin szemszöge-

Már pár nap eltelt, mióta Channal alkut kötöttünk. Azóta nincs egy nyugodt percem sem, mert minden lépésemet figyeli. Végül is, jól teszi, hiszen az a tervem, hogy megölöm őt. Bár figyelmeztetett, hogy ha elárulom vagy kijátszom, biztosan meghalok, mégis valahogy meg akarom tenni. Minho már halott, így hivatalosan nincs dolgom vele, de még mindig érzem, hogy meg kell tennem. Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, valaki megbökte a vállamat. Azonnal hátrafordultam, és a fegyveremmel rá céloztam.

- Hé! Hé! Nyugi, Changbin! - nevetett fel Felix. Az utóbbi napokban nagyon jóban lettünk. Ha valaki jobban megismeri őt, rájön, hogy elképesztően jó ember. Az első napokban gonosz senkinek tűnt, de mára ő lett az egyik legjobb barátom.

- Felix, a francba már! - mordultam fel, miközben eltettem a fegyvert.-Ilyet ne csinálj!

- Azért látnod kellett volna az arcodat.-nevetett tovább, mire én csak megforgattam a szemem, és elnéztem a távolba. A ház lépcsőjén ültem, a medencéken és szökőkúton túl pedig a hatalmas falakat néztem, ahonnan jöttem. Minho halálával nincs már hová mennem. Az egyedüllét gondolata nehéz súlyként nehezedett a lelkemre.

- Baj van? - ült le mellém Felix, hangjában őszinte érdeklődéssel.
Nagyot sóhajtottam, beletúrtam zöld hajamba, majd visszanéztem a távolba.

- Igazából, igen. - mondtam szomorúan.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte, kedvesen, amit tőle ritkán hallani.

- Nem igazán. Ez elég érzékeny téma.-feleltem, mire csak egy hümmögéssel reagált. Pár percig csendben ültünk, amikor Jisung hangját hallottam meg.

- Changbin! - szólított meg szigorú hangon. Vele nem jövök ki túl jól, és nem is tervezek. Morcos természete miatt csak „morcos mókusnak" hívom.
Felpattantam, tudva, hogy Chan küldte, mert őfelsége nem képes elhagyni a dolgozószobáját.

- Mi van? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.

- Chan beszélni akar veled. Elég komoly dologról. - mondta flegmán, majd kikerült, és eltűnt a házban.
Idegesen szívtam be a levegőt, majd elindultam Chan dolgozószobájába. Felmentem a második emeletre, és bekopogtam. Az „igen" hallatán beléptem, és a sötétség fogadott.

- Chan? - szólítottam meg. - Itt vagy?-mire befejeztem a kérdést, az ajtó becsapódott mögöttem, és nekicsapódtam teljes testtel. Chan két kezével elzárta előlem az utat, és egy félmosollyal nézett rám.

- Jézus fasza! Mi a francot csinálsz?! - kiáltottam idegesen, és ellöktem magamtól.

- Csak tesztelni akartalak. - rántott vállat lazán.

- Mindennaposak ezek a bekattanások? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem. Miért?

- Szedsz rá gyógyszert? Mert egy elmebeteg vagy.- vágtam rá. Szavai helyett egy hatalmas pofon volt a válasza, amitől megingott a testem.

- Tudnod kéne, hol a helyed, Changbin! - üvöltötte dühösen, majd elfordult, és felkapcsolta a villanyt.

- Sajnálom. - hajtottam le a fejem.

- Mi van? - kérdezte döbbenten.

- Sajnálom... Nem akartam így beszélni veled. Ez a természetem.

- Rendben, elnézem. De ne forduljon elő többet! - felelte.

- Értettem. Miről akartál beszélni?-Chan elővett egy képet.

- Van egy régi ellenségem, akit nem tudok elintézni, mert mindig sok embere volt. De mára kevesen maradtak. Az én embereim kiiktatják az övéit, te pedig osonj be, és öld meg őt.-a képen egy középkorú nő szerepelt.