Tölgybe vésett sorsok (Befejezett)

Hetedik fejezet

– Uramisten – nyúl a fejéhez Freya. – A mi kicseszett feladatunk lett volna megvédeni, pont ettől!

– Hé, ez az ő hibája is volt. Ha elmondta volna, hogy mi elől kell megvédenünk... – csillapítja a hangulatot Hamlet, amikor Destiny a szavába vág.

– Nem teljesen mindegy, Hamlet? Elbuktuk, és most van egy halott tartományurunk és kocsisunk! Sőt, azt sem tudjuk, hol a fészkes fenében vagyunk, nézz már körül!

Alig figyelek a beszélgetésükre, egyre csak a sötét lombok közé húz a tekintetem, amerre hallottam a férfi halálkiáltását. Természetesen engem is felzaklatnak a halálesetek, de próbálok ésszerűen gondolkodni ennek ellenére is.

– Mi lenne, ha megnéznénk, ki volt a támadó? – szakítom meg a szócsatát, a többiek pedig úgy néznek, rám, mintha teljesen megőrültem volna.

– Remek ötlet. És mi van, ha többen is vannak a sűrűben? – vág vissza Freya.

– Akkor már rég lelőttek volna, nem? – tárom szét a karom felháborodottan.

– Damiennek igaza van. Abból, hogy itt okoljuk magunkat, nem jutunk előrébb. Ami történt, megtörtént. Tegyük, amit lehet – egyezik bele Hamlet, amit egy köszönöm pillantással díjazok.

– Jó, ha ennyire akarjátok – illeszt nyilat az íj húrjára Destiny durcásan.

– De a ti hibátok lesz, ha lelőnek minket – tisztázza Freya, miközben a nyila végét fellángoltatja, hogy lássunk is valamit a sötétben.

Tudom, hogy az én ötletem volt, mégis hevesen dobogó szívvel indulok el a többiek mellett az erdő sötétjébe. Úgy érzem, mintha a látásom és hallásom kiélesedett volna, akárcsak egy ragadozónak. Viszont a kérdés, hogy valóban ragadozók vagyunk-e, vagy a prédák?

Mivel Freyánál van a láng, ő vezet minket az úton, egészen addig, amíg a bokrok között egy test alakja kezd körvonalazódni. Nem szívesen nézegetek hullákat, de most kivételesen megöl a kíváncsiság, hogy ki volt a támadónk.

Óvatosan guggolunk a halott köré, miközben Freya végigfuttatja a láng fényét a test mentén. A lábán hosszú, bőrből kötözött csizmát fedezünk fel, felette pedig kék színű nadrág takarja a lábait. A hosszú ujjú szoros felsője hasonlóan kék, néhol fehér foltokkal, az arcán pedig legnagyobb meglepetésünkre maszkot találunk. Egyszerű, világoskék festésű maszk két nyílással a szemnek, és eggyel az orrnak.

– Hát ez meg honnan jött? – szalad ki a számon a kérdés.

Még soha életemben nem láttam ilyen öltözködésű embert sem a faluban, sem az erdőben.

– Van valami a fegyverére írva – nyúl az íjáért Hamlet.

A tűz halvány fényében ősi, törzsi írások rajzolódnak ki olyan szimbólumokkal, melyeket nem érthetünk.

– Ezzel nem mentünk sokra – nyugtázza a tényt Destiny.

– Valami törzs tagja lesz – vonok le én is következtetést.

– Szedd le a maszkját – utasít Freya, de csak azért, mivel nála van az égő nyílvessző, amit nem engedhet el. Jó kifogás.

Húzom a számat a feladat kapcsán, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ellenkezzek. Óvatosan emelem el az arcától a kék famaszkot, melyet rögtön meg is bánok. Rémülettel az arcomon fordulok el a felakadt szemeitől, amik egyenesen felém bámulnak.

– Tedd vissza – vágja rá Freya.

– Ezer örömmel. – Habozás nélkül csinálom, amit mond.

– De mégis miért akart megölni minket? – gondolkodik hangosan Hamlet, amikor Destiny-nek leesik valami.

– Várjatok! Tőle félhetett annyira a tartományúr?

Erre még nem is gondoltam, pedig teljesen logikus. Viszont...

– Ha valóban így van, nem csak tőle. Egy egész törzstől félt – fejezem be hangosan a gondolatmenetem.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nekünk is félnünk kéne tőlük? – préseli vonallá a száját Freya.

– Meglehet – felel komolyan Hamlet.

Csend áll be köztünk, amíg Freya az erdő fenyegető sötétjéből vissza nem tessékel minket a tábortüzünk köré. A hulláinkhoz.

– Gondoljátok, hogy itt kéne eltemetnünk őket? – kérdem elsőként.

– Hát, haza egyhamar nem fogunk jutni. Talán már elkezdene bomlani a test mire....

– Jajj, inkább hagyd abba – szakítja félbe Freya Hamletet.

– Akkor temessük el itt, tisztességesen, és a faluban megemlékezünk róla. Amennyiben kitalálunk innen – néz fel Destiny a csillagos égre.

Hihetetlen, hogy pár óra alatt mekkora katasztrófa részesei lettünk. Azon kívül, hogy halott a vezetőnk, könnyen mi is halottak lehetünk, ha sokáig maradunk az erdőnek ennek a részén.

– Jó. Most elintézzük a temetést, reggel pedig elindulunk. Valószínűleg egy közösség területén vagyunk, akik nem tűrik el a vendégeket, ha pedig így van, nekünk sincs több esélyünk a túlélésre náluk – vezeti le Hamlet a hozzám hasonló gondolatmenetét.

Néma bólintással egyezünk bele a dologba, majd tesszük, amit kell.