Tölgybe vésett sorsok (Befejezett)

Tizenötödik fejezet

A sötétedést követően úgy döntünk, hogy megállunk pihenni, és melegedni egy kicsit, mielőtt tovább indulnánk. A lábaim sajognak a sok sétától, és az oldalamban lévő seb sem könnyítette meg a hosszú gyaloglást. Megkönnyebbülés nekidőlni egy vastag tölgyfa törzsének, miközben Leon igyekszik egy kis tüzet csiholni. A fiú göndör fürjei ziháltan lógnak az arcába, rajta is látszik, hogy elfáradt az elmúlt néhány órában.

Miután meggyullad a tűz, közelebb húzódunk hozzá, majd Leon elővesz a táskájából két szelet sült húst, amiből az egyiket nekem adja.

– Nem tudtam sokat pakolni. Feltűnő lett volna – magyarázza meg a foghíjas vacsoránk okát.

– Ez is elég – harapok bele a szarvashúsba. Napközben alig láttak el étellel, a gyomrom pedig hangosabban korgott, mint a fán visító bagoly.

A csendben, amíg eszünk ismét eszembe jutnak a kérdéseim, és mivel nincs semmi, amivel elüthetnénk az időt, itt az ideje, hogy belevágjak a közepébe.

– Miért öltétek meg a tartományurunkat?

Leont annyira hirtelen éri a kérdés, hogy a hús majdnem megakad a torkán.

– A tartományuratok megszegett egy megállapodást.

– Milyen megállapodást? – húzom össze a szemöldököm.

– Búzát adott el nekünk pénzért cserébe. Hosszú hónapokig, ám a beszállítás a falvatok részéről megszakadt. Heteket vártunk, de semmi hír nem jött. Mifelénk nem terem meg a növény, túl sűrű az erdő, a fákat pedig eszünkben sincs kivágni. Mindenesetre a mi tartományurunk új beszállítóért nézett és talált is, így már nem volt szüksége rátok. Amikor megtudta, hogy a tartományuratok idetart, kijelentette, hogy öljük meg, mivel megszegte az egyességet.

Ezek a hírek talán jobban sokkolnak mint az, hogy kis híján meghaltam. A tartományurunk mindig is példás vezető volt, a falu sosem panaszkodott rá, és jólétben éltünk. Bele sem gondoltam, hogy a jólétünknek az oka az ő pénzükben rejlik.

– Minket miért akartatok megölni? – kérdem, melyre nem kaptam választ.

– Idegenek voltatok, és a férfi kísérői. Egyértelmű volt – magyarázza meg. – Felcsillant a szemem, amikor megtudtam, hogy idegenek vannak az erdőben. Reméltem, hogy a segítségetekkel sikerül eljönnöm arról a helyről.

– Te, hogy kerültél ide?

Leon arca sötétbe borul, mielőtt belekezdene a válaszába.

– Elhagytam az otthonom. Vagyis, a fogadott otthonom. Árva voltam gyerekkoromban. Azért mentem el, mert fel akartam fedezni a világot a búzamezőkön túl. Csakhogy nem sejtettem, kik élnek az erdőben. Rámtaláltak, de sikerült megölnöm őket, a ruháikat pedig elloptam. Kimostam a vért, és úgy tettem, mint ti. A falujukban kötöttem ki.

A története teljesen hihető, mégis ami a legjobban megdöbbent az az, hogy ugyanolyan gyerekkorunk volt.

– Én is árva voltam. Ott ismerkedtem meg a többiekkel. Miután felnőttünk az erdőbe költöztünk, közel Lost Campushoz. Építettünk egy kis fakunyhót a folyó mellett és abból élünk, hogy a falusiakat látjuk el vadhússal. Viszont most, hogy a tartományurunk halott, fogalmam sincs mi lesz a mi, vagy a falunk jövője – engedek el egy halk sóhajt.

– Lost Campust mondtál? – ugrik vissza a történetemben.

– Azt – furcsállom.

– Én is Lost Campusban nőtem fel. Hat éves koromban vittek el az árvaházból – nyílik tágra a szeme. – Te mikor kerültél oda?