Tölgybe vésett sorsok (Befejezett)

Nyolcadik fejezet

Miután méltó módon eltemetjük a tartományurat a kocsisával együtt, csendben ülünk vissza a tűz köré a felkelő nap halovány fényében. A madarak csiripelése tölti be az erdőt, ahogy minden reggel, viszont most egyáltalán nem tölt el örömmel a dallamuk. Gyászt érzek, csalódottságot, és kilátástalanságot.

– El kell indulnunk valamerre. Nem ücsöröghetünk itt, és várhatunk arra, mikor vadásznak le minket – bámulja Hamlet a tüzet kifejezéstelen arccal.

– Menjünk Északnak – dobja be az ötletet Destiny. – Aztán meglátjuk, mi lesz.

– Vannak lovaink – biccent Freya a csendesen legelésző állatok felé. – Gyorsan kiérhetünk innen.

– Már ha tudnánk merre menjünk – pöfögöm.

– Nem is fogjuk tudni, hogy merre menjünk, ha itt ücsörgünk – pattan fel Hamlet, majd eltapossa az alacsony lángokat. – Fogjuk a lovakat, és indulás.

Az árvaházban megtanítottak minket a lovaglásra, ezért nem idegen beleülni a nyeregbe. Destiny mögém, Freya pedig Hamlet mögé ül. Szőke a szőkével, Fekete a feketével. Elmosolyodom a felállásunkon, miközben megindítom a lovat az ismeretlenbe.

Furcsa érzés úgy bandukolni itt, hogy fogalmunk sincs, merre megyünk. Odahaza mindig tudtuk, hol vagyunk, nem számított, mennyire messze mentünk vadászni.

Pár óra lovaglás után találunk egy keskeny folyót, melynek láttán felcsillan a szemem, nem csak azért, mert elképesztően szomjas vagyok.

– Ha követjük a folyót...

– Hazatalálunk – fejezi be helyettem a mondatot Hamlet mosollyal az arcán.

Egyből jobb kedvem lesz ettől, hisz ha jól sejtem, ez ugyanaz a vízfolyás lehet, ami a házunk előtt halad el.

A folyóhoz vezetem a sötétbarna lovam, hogy ő maga is folyadékhoz juthasson, amikor neszezésre leszek figyelmes a bokrok közül. Gondolkodás nélkül kapom elő az íjamat, és szegezem a növényekre mozgás után kutatva.

– Mi az, Damien? – lép mellém óvatosan Destiny a saját íjával a kezében.

– Hallottam valamit – jelentem ki érzelemmentesen.

A pulzusom a duplájára nő, miközben fél szemmel látom, hogy a többiek is élesítik a fegyvereiket. Miután hosszú másodpercekig semmilyen újabb zajra nem leszünk figyelmesek, kezdem azt gondolni, hogy túl paranoiásak vagyunk. Elvégre, ez egy erdő, ahol az állatok folyamatosan mászkálnak. Lehet, hogy egy ártatlan nyúl miatt rezeltünk be.

Le is eresztem az íjam, amikor hirtelen egy idegen nyílvessző suhan el a fejem felett, majd a lovam fájdalmában felnyerít. Az állatot a bal lábán érte a találat, de még elég ereje van ahhoz, hogy keresztül vágjon a keskeny folyón, és elrohanjon az erdőbe.

Egy lovunk maradt négyünkre.

– Körülvettek minket – közli Hamlet az ellenkező irányba célozva, ahol szintúgy nem látok senkit.

– Honnan veszed – húzom fel ismét az íjam húrját tüzelésre készen.

– Megöltünk egyet. Nem fognak ismét egyedül jönni – magyarázza Hamlet.

– Jó, de mit tegyünk? Nem látjuk őket, de ha elkezdünk futni, lelőnek minket – nézelődik Freya.

– Távolról lőtt a tegnapi is. Távolról több idő kell, hogy pontosan tudjanak célozni. Ha elég gyorsak vagyunk, lesz esélyünk – mérem fel a helyzetet.

– Csak egy lovunk van, Damien – sziszegi Hamlet.

– Tudom. Te menj Freyával. Mi futunk Destiny-vel – ismertetem a tervet, de nem érkezik válasz a fiú felől. –Hamlet, gyerünk. Megtalálunk titeket.

– Ígérd meg – utasít a fiú.

– Megígérem. Menjetek! – szólok rájuk hangosabban.

Pár másodpercnyi hezitálás után Hamlet végre a karjánál ragadja Freyát, és felpattannak a lóra. Ennyi kellett a támadóinknak, már röpül is feléjük az első nyílvessző, de ezúttal láttam, melyik irányból érkezik, így vakon én is ellövök egyet, hátha célt ér.

Több irányból is megkezdődik a nyíleső, ezért megragadom Destinyt, és átrohanunk a folyón. A vízben lépkedés lényegesen lelassít minket, ami elég is volt az íjászoknak.

Destiny fájdalmában felsikít, majd a térdére rogy, mire én hátrafordulok. A combján találta el a nyíl, de nem késlekedhetünk.

– Gyere, segítek – dobom a kezét a vállamra, és próbálom magam után vonszolni, amit hangos szisszenésekkel fogad. – Bírd ki, amíg elérjük a fák takarását, utána lerázom őket.

– Mégis, hogy akarod lerázni őket? – sziszegi Destiny összeszorított fogakkal, de nem válaszolok, hanem az egyik vastag fa törzse mögé ültetem féloldalasan. – Damien, mire készülsz?

Nagy levegőt veszek, majd átszaladok egy tölgyfa törzse mögé. Közelebb kell jönniük ahhoz, hogy el tudjanak találni engem, és ha közelebb jönnek, már én is le tudom őket vadászni. Csak ide kell csalnom őket.

– Hé! – állok ki a takarásból. – Én kellek, mi? Akkor mire vártok!

Visszafojtott lélegzettel várom, hogy érkezzen egy nyílvessző, ami meg is történik. Sikerül kitérnem előle, és már látom, hol kell keresnem a célpontot. A kék maszkja ki is kandikál az egyik bokor takarása mögül, így nem nehéz leszednem a tagot. Válaszként pedig három vesszőt kapok egyszerre a tölgyfa törzsébe. Azt hiszem, hogy feldühítettem őket.

– Damien, közelebb jöttek – zihálja Destiny.

– Igen? Nem mondod – sandítok ki én is rejtekem mögül. Tényleg nagyon dühösek lehetnek, mert mindegyikük előjött a búvóhelyéről és a folyó túloldaláról szegezik rám az íjaikat. Túlerőben vannak, és nem tudok ilyen gyorsan mozogni.

– Ki ne merészelj állni oda! – szól rám Destiny a sérült combját szorongatva. – Hallod?

Erősen szorítom össze a szemem a gondolattól, hogy mire készülök. Ha most nem szedem le őket, követni fognak minket, Destiny pedig sérült. Muszáj tennem valamit.

Összeszedem az összes bátorságom, és kilépek a fa mögül, hogy mondhatni célzás nélkül ellőjem az első íjamat, amire most is több ellenséges vessző a válasz.

– Damien várj. Próbáljuk meg ketten. Egyszerre – néz rám a lány elszántan. – Egyedül nem nyerhetsz ellenük. Menni fog.

Nem szívesen, de rábólintok a lány tervére. Megvárom, hogy a fa segítségével feltámaszkodjon a földről, és előszedje az íját.

– Oké. Három, kettő – kezdek visszaszámolni. – Egy.

Ezúttal pontosabban célzok, és négyük közül sikerül is eltalálnom egyet.

– Hogy ment? – kérdem Destinyt visszahúzódva a takarásba.

– Egy megvolt. Neked?

– Szintén.

– Második menet?

– Benne vagyok – bólint határozottan a lány.

Ugyanazt teszem, mint az előbb, de ezúttal nem sikerül kitérnem a találat elől, és a nyílvessző az oldalamba fúródik. Ordítva dőlök neki a tölgy kemény kérgéhez, majd rogyok össze, miközben a vesszőt szorongatom. A fájdalom villámcsapásként rohan végig az egész testemen, mondhatni megbénítva minden mozdulattól.

– Jézusom Damien – veszi észre Destiny az állapotom.

– Hányan vannak még?

– Egy.

– El fog találni. Rutinosabb, mint a többi, maradj a fa mögött – sziszegem a fogaim között. – Előbb-utóbb, pozíciót kell váltania, ha mi nem lépünk.

– Várj – mondja döbbenten a lány, miközben folyamatosan a túlpartot bámulja. – Halott.

– Mi? – taglózom le, viszont nem bírok hátranézni. – Hogyan?

– Meglőtték. Nyílvesszővel.

– Damien, uramatyám! – kiált Hamlet a nem is annyira távolból, mire feltűnik a fekete lova a bokrok között.