𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

99.

- Lassan 3 hónapja éltek egy ilyen helyen? - mérem fel újból a lakás kinézetét. A kórházban letelt a látogatási idő, és mivel Jiu nem volt hajlandó hozzám jönni, így ismét náluk vagyunk.

- Nem nézett ki mindig így - rázza a fejét Eunu. - Csak mióta Jin hyung... - halkul el teljesen a mondat végére.

- Csak mióta mi? - vonom fel a szemöldökömet.

- Mióta eljöttünk tőled, egyre rosszabbul volt. Magába fordult, és a mama temetése után már ki se kelt az ágyból... vagy ha mégis, a házat nem hagyta el... - magyarázza.

- És ez a te hibád! - teszi hozzá Jiu és nem tiltakozom. Tényleg miattam kell megint ilyen körülmények között élniük.

- Azért nem kelt ki mert beteg volt már akkor is, vagy...

- Lusta - vág szavamba Eunu.

- Rosszul volt! - kiabál a fiatalabbra Jiu, amiből már egyértelművé válik számomra, hogy valószínűleg lelki oka volt és csak később jött a betegség

- És akkor ki ment bevásárolni? Mit ettetek? Házimunka? - sorolom. - Mindet ti...? - bólintanak.

- Hyung odaadta a pénztárcáját és abból kellett bevásárolnunk, szigorúan csak a szükséges dolgokból. Mivel kirúgták, így a pénz gyorsan elfogyott - fejti ki jobban Eunu.

- Csak mert vettél belőle rágcsát, mikor megmondtam, hogy ne! - mártja be öccsét Jiu.

- Ssshh! És te is benne voltál! - vág vissza Eunu.

- A te ötleted volt és azért fogyott el olyan hamar a pénz! - civakodik Jiu.

- Oké, elég. A lényeg, hogy volt mit ennetek?

- Pár napja már nem nagyon - feleli Eunu, mire Jiu oldalba böki. - Mi van? Éhes vagyok!

- Sajnálom... - suttogom és a mellkasomba szúró fájdalom emlékeztet arra, hogy mennyire szörnyű ember vagyok. - Menjünk el bevásárolni, aztán veszek még néhány dolgot ami kellhet nektek.

- Most hirtelen nem várnak a rajongóid? - kérdi gúnyosan Jiu, és rendesen fáj mondata, hiszen teljesen jogos.

- Nem. Nyugdíjba vonultam - erőltetek halvány mosolyt az arcomra.

- De öreg vagy - pislog nagyokat Eunu.

- Köszi kispajtás - borzolom össze a haját.

- Hé! - kiált rám, és gondosan vissza igazítja olyanná amilyen volt.

- Induljunk és akkor holnap reggel megyünk megint Jinhez, oké? - kötök "alkut" velük, ami igazság szerint nem is az, hiszen egyébként is így terveztem.

A boltban a sorok közt haladva minden a kosárba dobok amit Eunu kér és szükségesnek vélek, Jiu pedig pár méterrel mögöttünk lemaradva csoszog. Néha hátra pillantok, hogy minden rendben van e, és nem e hagytuk el, amikor kiszúrom, hogy a hús pultnál megáll pár pillanatra, mintha kiszúrt volna valamit.

Gyorsan szólok Eununak és vissza sietek pár métert.

- Mit nézel? - kérdem Jiutól suttogva. Nem akarom, hogy utáljon és ha őt nem tudom kibékíteni, Jint mégis hogyan tudhatnám? Vissza akarom kapni őket.

Jiu egy szó nélkül mutat rá egy fagyasztott csirkére.

- Akkor megvesszük - nyúlok érte, de mielőtt elvehetném, Jiu megállít.

- Ne! Nem akarom! Tőled nem kell semmi! - nyúl zsebébe szavai közben, és egy marék aprópénzt halász ki belőle.

- Ez mégis honnan van? - méregetem a piszkos darabokat. Jiu először csak utálkozó pillantásokkal méreget, majd végül válaszol.

- Találtam! A suliban az automata alatt mindig szokott lenni beesve pénz - magyarázza és mielőtt jobban szemügyre vehetném az összeget, összezárja az öklét. - Majd ha összegyűlik rá, akkor megveszem. TE ne merészeld! - ajándékoz meg újabb szúrós pillantással, és elsétál.

Nagyot sóhajtok és a kosárba teszek egy fagyasztott csirkét. Amúgy se tudtam eddig, hogy mit csináljak vacsorára.

Több üzletben is járunk, majd vissza érve a lakásba elkezdem elkészíteni a vacsorát. Nekem nem megy annyira mint Jinnek, sőt... borzalmasan megy.

- Ez fekete - néz a húsra Eunu.

- Még gyakorolnom kell az ilyet - értek egyet egy kínos mosollyal és Jiura nézve várom az ő reakcióját, ő azonban meg se kóstolja. Feláll, a tányérját, rajta az étellel egy műanyag ételes dobozba kotorja, beteszi a hűtőbe majd elsétál a szobába.

- Ch..lányok - kommentálja a történteket Eunu. - Csak a baj van  velük. Behisztizik, meg van sértődve egy ideig, aztán abbahagyja. Szerintem már maga se tudja mi baja - forgatja szemeit. - Ne aggódj Hyung, én melletted állok! Tökre megértem, miért nem jártál haza annak idején.

- Kössz kölyök - mosolyodom el halványan, de valójában nem akarom hogy megértsen. Eleinte tényleg sok melóm volt, majd miután minden nap veszekedés várt otthon, inkább haza se akartam menni, hiába tudtam volna. Jóval tovább maradtam a stúdióba, hiába tudtam, hogy otthon várnak a gyerekek és segítenem kellene Jinnek. Úgy gondoltam jár nekem a pihenés és a nyugalom. Ha csak egy kicsit megértőbb lettem volna és többet segítettem volna be... talán nem történt volna ez velük... talán minden rendben lett volna....