Stay with me [H.S.]

Chapter 4

Nem látni azt, akit szeretünk - elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.

Tore Renberg

Belehalok már a hiányába. Hiányzik, hogy átöleljen, hogy rám mosolyogjon. Képtelen vagyok belegondolni, de lehet, örökre elveszítettem. Folyton azon agyalok, hogy ha valamit máshogy csinálok ez nem történik meg. Bűntudatom van, mert az én születésnapom miatt ültünk autóba.

De nem tudok mit tenni. Sem én sem az orvosok nem tudnak segíteni. Csakis Harry-n múlik minden.

A következő reggel nyugodtan kezdődött, bár tudtam, hogy rengeteg dolog vár rám. Miután elvégezték rajtam a reggeli rutinvizsgálatokat és mindent rendben találtak, kértem egy telefont Anyukámtól (mivel az enyém szanaszét tört), hogy felnézhessek a szociális médiára. Már akkor elkezdett kavarogni a gyomrom amikor feloldottam a készülék képernyőzárát. Nem akarom látni, de előbb utóbb úgyis tudnom kell a pletykákról/ véleményekről amik az interneten keringenek. Beütöttem a nyolc karakterből álló jelszavamat és már elém is tárult az a több ezer értesítés amire számítottam is. Azt sem tudom hol kezdjem. Őszintén szólva elképzeltem mi lehet a legdurvább utálkozó komment, de a rajongók illetve utálkozók, még ezt is képesek voltak überelni. Egyre csak nőtt a gombóc a torkomban, a sírás fojtogatott.

-Minden rendben Kicsim? Nem muszáj ezt csinálnod. - szólalt meg hirtelen mellettem Anya, de mintha nem is hallottam volna, csak tekertem tovább a véleményeket.

"Megérdemled a halált Brittany!!!" "Bárcsak te lennél kómában." "Halj meg te b**** r*****!" és hasonlók. Ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs róla, hogy a szavaknak milyen súlya van. Hihetetlen. Miután körülbelül száz negatív megjegyzést végigolvastam, eldöntöttem, hogy kiírok valamit. Persze ezt így nagyon egyszerű volt elhatározni, a megvalósítás már nehezebb. Mit kéne mondanom? Védjem magam vagy valljam be, hogy hibás vagyok? Igazából ezek között nincsen helyes döntés. Az eltökélt rajongók így is úgy is folytatni fogják az ember tönkretételét, nem képesek látni az igazságot. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy szimplán megköszönöm azoknak az embereknek a támogatását, akik fel képesek fogni ezt az egész tragédiát.

"Köszönöm szépen mindenkinek az erősítést. Maradjatok erősek x"

A reakciókra már egyáltalán nem voltam kíváncsi vagyis, inkább nem voltam elég erős, hogy ezeket is végigolvassam. Visszaadtam Anyunak a telefonját mire éppen csipogott egyet. Sms-e érkezett. Miután megnyitotta összeráncolta egy picit a homlokát, mintha nem értene valamit, majd felém fordult.

-A pszichológus délután érkezik ide, hogy beszélgessetek egy kicsit. Nem fogadok el nemleges választ ebben a témában. -határozott volt, mint mindig természetesen, ha elkezdtem volna vele vitázni, sem sikerült volna meggyőznöm.

-Meggondoltam magam az iskola témával kapcsolatban. -szólaltam meg egy kisebb szünet után, mire egy sóhaj hagyta el a mellettem ülő nő száját. - Nem megyek már vissza ebben az évben, amúgy sincs már sok hátra és ennyi lemaradással nem sikerülne leérettségiznem. Jövőre újrakezdem utána pedig orvosi egyetemre megyek. - anya szemei tágra nyíltak.

-De mégis miért? Megbeszéltük, hogy ügyvéd lesz belőled. - és ez így is volt. Mielőtt apa meghalt, ő is ügyvéd volt és így a családom eldöntötte belőlem is az lesz. Persze az egyáltalán nem számított, hogy én ezt akarom-e.

-Én soha nem szerettem volna jogot tanulni, azt csak ti erőltettétek. Most, hogy láttam, mennyi ember van itt a kórházban akiknek segítségre van szüksége,., nem vagyok rá képes, hogy elmagyarázzam, csak azt tudom, én egy olyan ember akarok lenni aki gyógyít.