Tolvajok Hercege

Chapter 0: A város, amit Redwood-nak hívtak

Persze - nagyon szép a tenger. Ahogy a virágos erkélyek és ablakpárkányok is. A macskaköves utcákról, szökőkutakról és napfelkeltéről már nem is beszélve. Szép ez mind. Máskor igazából szívesen töltenék itt pár órát, a reggeli napfényben sétálni, amíg ébredezik a város. De nem most. Tudod, van a kínos pillanat, mikor az embert üldözik. Ilyenkor nem sűrűn tud megállni, és a környezete szépségeiben gyönyörködni. Félre ne érts, szeretem én a szépet - de bassza meg, a seggemet jobban féltem!

Gyorsan futottam, próbáltam a falak árnyékában maradni. Ezért jó a napfelkelte - az árnyékok messzire nyúlnak. Ennél már csak az éjszaka a jobb. De az éjszakámat elszalasztottam azzal, hogy felgyújtottam egy templomot, ezzel akaratomon kívül magamra haragítva fél tucat szerzetest - közülük az egyik épp a sarkamban.

Befordultam egy szűk zsákutcába, ami a piacra vezetett - az elmúlt tíz napomat a Redwood rakpart macskaköves utcáin töltöttem, sikerült nagyjából kiismernem a környéket. A piac néptelen útja felől sós illat szállt, halkan ébredező sirályok hangját hordta a szél. Közel a tenger. A kikötő volt a célom.

Igyekeztem minél kevesebb zajjal végigosonni, el a házak mellett, de nem volt könnyű dolgom egy tegezzel és egy megtömött táskával a hátamon. "Sebaj, vész esetén majd Gerrod testvér arcába dobom, hátha az összezavarja" - gondoltam. Épp kisurrantam egy háztömb mögül, így egyenes utat találva a kikötő felé, mikor belerúgtam egy otthagyott szemetesvödörbe, ami hangos csörömpöléssel eldőlt. Összeszorítottam a szemem, és magamban cifrákat mondtam, felkészülve az esetleges - biztos - menekülésre.

- Megvagy, patkány - hallottam a szerzetes mély, önelégült hangját a hátam mögül. - Innen már nem menekülsz, széttaposlak, mint a többi hozzád hasonló férget.

Megpördültem, és szembe találtam magam a nálam ötször nagyobb Gerrod testvérrel, aki három falu és tegnap éjjel óta szorgosan követi a nyomom. Bevallom, nem tudom, mivel etetik a szerzeteseket, de hogy ezt csecsemőkorában tesztoszteronnal szoptatták, az biztos. Szemben állt velem, hegyomlásnyi testével az egész zsákutcát elállta, ezzel eltorlaszolva az egyetlen menekülési lehetőséget számomra. Lélekben már felkészültem harcra, viszont íjászként nem a közelharc az erősségem. Gerrod arcát fürkésztem, hátha kiolvasok a tompa arcából valamit, közben a kezem lassan a tőröm nyelére csúszott. A szerzetes visszataszító vigyorra húzta a száját, szürke köpenyében úgy festett, mint egy Stennonhalm-i hóhér. Mély levegőt vettem, és hátrább léptem még egy lépéssel, felkészülve a harcra, miközben a szemem a lehetséges menekülési pontok után kutatott.

És tudod, nem hiszek a csodákban, sem Istenben, ha már itt tartunk, de akkor, abban a pillanatban marha nagy szerencsém volt. Pár emelettel fölöttünk kinyílt egy kis ablak, és egy öreg nénike épp akkor, abban a percben döntött úgy, hogy kiüríti az ágytál tartalmát - ráadásul pont a nagy marha Gerrod fejére. Meglepetésében köpni-nyelni nem tudott, ami, tegyük hozzá, az ő esetében szerencsésnek mondható. A szennyvíz szép lassan végigfolyt a fején, le a vállára, ő pedig hasonló tempóban kezdett dührohamot kapni. Úgy tetszett mások belének tartalma elvonta a figyelmét rólam, én pedig az adandó alkalmat kihasználva elrohantam az üvöltő szerzetes mellett, és meg sem álltam a kikötőig. A stég végén hatalmas kereskedőhajó horgonyzott, de senki nem őrizte - a legénység valószínűleg még az igazak álmát aludta, és később fogják felrakodni az árut. Sietősen elindultam a hajó felé, a napfény megcsillant az oldalára festett néven. Yesterday. Halvány, elégedett mosoly futott át az arcomon. A lehető legjobbkor. Felkapaszkodtam a fedélzetre, és a hajó belseje felé vettem az irányt. Halkan léptem, de sokra nem mentem vele, a hajó öreg volt, és nyikorgott. Nem kellett hozzá pár lépés, két matróz máris megjelent, arcukon szigorú ábrázattal.

- Mégis ki vagy te, és mit keresel itt? - támadtak nekem. A felháborodásuk mondjuk jogos volt, de legalább a válaszomat megvárhatták volna. Ketten elkaptak két oldalról, és a harmadik után vittek, aki a kapitányi kabin felé vette az irányt. A szaguk alapján jó ideje csak tengervizet láthattak. "Na már csak ez hiányzott", forgattam a szemem.

- Kapitány! Kapitány, találtunk egy potyautast a hajón! - Háromszor kopogott az ajtón, odabentről viszont nem érkezett válasz. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a sokat emlegetett kapitány. Vörös köpenye szállt a reggeli szélben, a bőre cserzett volt a naptól, de a megjelenése és kisugárzása valahogy nem illett a hajóhoz, mint aki csak véletlenül odatévedt. A kapitány rám nézett, lassan végigmért, és elkerekedett a szeme. Beszéd helyett elhúzta a száját, és szúrós tekintetet szegezett rám. Pimaszul elvigyorodtam:

- Helló, Füstös.