Tolvajok Hercege

Hullócsillagok, Halloween meg egy kis whiskey

A démonok, vámpírok, szörnyek és sárkányok köztünk élnek. Ez mindig is így volt, és így lesz. De a kérdés: vajon honnan jönnek? A legtöbben belemagyarázzák az asztrál síkot, hogy érzik a jelenlétüket, meg ilyesmik. Lehet, hogy van igazság a dologban, de a valóság ennél sokkal egyszerűbb.

Láttál már a háttérben megmozdulni valamit, mikor tükörbe néztél?

A nevem Alex Jersey, 16 éves vagyok. Soha nem kértem a világot arra, hogy egy könyvbe illő történetbe dobjon, mégis megtörtént. Az egész három hónapja, Halloween éjszakáján kezdődött - gondolom ezzel senkit nem lepek meg.

Hüvös nap volt, hát még az éjszaka. Metsző szél fújt, én pedig egy elhagyatott parkban ültem, törött ostorlámpák gyér fényében. A mögöttem lévő házból dübörgött a zene, a falakon belül alkoholtól ázott agyú tinik rázták magukat a ritmusra. Alig fél órát töltöttem ott, de inkább a kinti levegőt választottam. Sosem szerettem, ha a bátyám házibulit tartott, de a szüleink jóvá hagyták.

- Hé, mit csinálsz itt, tesó? Meg fogsz fázni - csapott a vállamra a bátyám, és leült mellém a padra.

- Hagyj már lógva, Roger - söpörtem le magamról a kezét. - Inkább menj vissza a részeg barátaidhoz, de engem hagyj ki ebből.

- Ne legyél már ilyen, tök jó a buli! - Roger hangjából ítélve az is lehetett, a kezéből tartott sörös doboz viszont egyértelműen jelezte, hogy ha az nem lenne, a társaság fele el sem jött volna, amiben mondjuk reménykedtem.

- Akkor miért nem ott vagy? - sóhajtottam, a szemöldököm felkúszott a homlokomra.

- Mert nem hagyhatlak egyedül. A végén még elrabol valami pedofil, és anyáék megölnek, hogy nem vigyáztam rád - tette hozzá.

- Kösz - forgattam a szemem.

- Egyébként is - folytatta, rám se hederítve -, van itt pár arc, akikkel feltétlenül találkoznod kell!

Azzal felállt, és engem is felhúzott a padról, a ház felé tessékelve, figyelmen kívül hagyva minden ellenkezésemet. A házról messze lerítt, hogy egy csapat magát érettnek és felelősségteljesnek tituláló tizenéves vette birtokába, azt nem tudtam csak, hogy Roger hogy fogja megmagyarázni anyának a törött ablaküveget.

A bátyám kinyitotta előttem a bejárati ajtót, bemenni viszont nem tudtunk, mert két lány állt a küszöbön. Nem illettek bele a házibuli képébe - 11 évesek lehettek, ikrek, a hajuk hosszú és sötét, arcuk kifejezéstelen, a ruhájuk fehér-kék fodros, és egymás kezét fogták. Ijesztőek voltak. De gondoltam, ők is a Halloween részei.

- Ööö... Őket is be akartad nekem mutatni? - súgtam a bátyámnak a lányokat fürkészve. Roger a homlokát ráncolta, bár nem tudtam, hogy ez a lányok jelenlétének, vagy alkoholtól elhomályosított agyának az eredménye-e. Az ikrek lassan rám emelték holtsápadt arcukat, a tekintetük az enyémmel találkozott, amitől libabőr szaladt végig a hátamon.

- Alex Jersey - mondták halkan, ráadásul egyszerre, amitől még ijesztőbbek voltak. Habár sokkal inkább kérdezték, mintha nem lennének biztosak abban, én vagyok-e az, akit keresnek.

- I-igen? - nyögtem halkan.

- Már kerestünk - folytatták ugyanabban a hangsúlyban. A szemük nem pislogott, szinte már vártam, mikor akarnak rám támadni, hogy kiszívják a véremet. - Te tudsz segíteni.

- M-miben? - kérdeztem értetlenül. Egyre kevésbé tetszett a helyzet. - Kik vagytok?

- Emma - szólt a bal oldali.

- Nicole - mondta utána a másik. A "Holloway"-t, ami feltehetőleg a családnevük volt, egyszerre tették hozzá.

- És... miben tudok segíteni? - kérdeztem homlokráncolva.

- Nem ide tartozol - mondták kifejezéstelen arccal.

- Pardon?

- Nem ide tartozol - ismételték. Mielőtt bármit kérdezhettem vagy mondhattam volna, a bátyám barátai megjelentek az ajtóban, és részegen félretolták a lányokat, hogy kimenjenek apa pázsitjára hányni, magukkal vonszolva Rogert is.

Beléptem a házba, a szememmel az ikerpárt keresve, de sem Emmát, sem Nicole-t nem találtam. A keresést feladva visszamentem a szobámba, és mint láttam épp időben, hogy megakadályozzak két egymásba gabalyodott bulizót, hogy az ágyamban dugjanak.

Az erkélynek támaszkodva gondolkodtam az est eseményein, miközben mögülem a hátsó kertből félreérthető zajok szivárogtak. Nem ide tartozol. Mégis hogy érthették ezt? Igen, való nem vagyok az a partiállat fajta. De volt egy olyan érzésem, hogy nem erre céloztak. De akkor mégis mire?

Arra jutottam, hogy agyalással nem jutok semmire, ezért ledobtam magam az ágyamra, és megpróbáltam aludni. Álmomban betépett bulizók, ijesztő kislányok és beszélő papagájok kísértettek - csak a szokásos. Utálom a papagájokat.

Négy óra körül felriadtam, a ház akkor már csendes volt. Kimentem az erkélyre, a levegő csípős hideg volt. Ha nyár lenne, már kelne a nap - gondoltam. Ez az egyetlen, amit nem szeretek az őszben. Iskolapadból kell végignézni a napfelkeltét. A hideg nem zavart, felvettem a pólómra egy pulcsit. A szél szétsodorta a felhőket, az ég tiszta volt és csillagos, ráadásul újhold, így minden csillag látszott, már amennyit a város fényei látni engedtek.

- Szépek, igaz? - kérdezte egy ismeretlen hang. Majdnem kiugrottam ijedtem. Egy férfi állt mellettem, húszas évei közepén járhatott, a haja tejföl szőke, a szeme sunyi. Biztos voltam benne, hogy a bátyám hívta meg, bár a ruhái túl elegánsak voltak egy bulihoz.

- Mégis ho...? - kezdtem felháborodva, de a férfi meg sem várta, hogy befejezzem.

- Nyitva volt az ajtó - intett az állával a szobám túloldala felé. Épp tiltakozni akartam, mikor láttam, hogy az ajtó tényleg nyitva volt, pedig mindig bezárom. Ráadásul nem hallottam, hogy bárki bejött volna. Túl sok furcsa dolog ez így pár órán belül.

- Ki maga? - kérdeztem inkább, bizalmatlanul méregetve.

- Én vagyok a Führer - a szavakat olyan hangsúllyal mondta, mintha legalább egy istent nevét mondaná ki. Egója az van, abban már akkor biztos voltam. Felmutatott az égre, egy sötét pontjára. - Nézd!

- Mit? - hunyorítottam.

- Üstökösök - mondta teljes bizonyossággal. És abban a pillanatban két fényes csóva jelent meg az égen, épp ott, ahol mutatta.

- Mit akar itt? - kérdeztem fáradtan. Már csodálkozni sem volt kedvem. A hullócsillagok viszont egymást követték, mint egy meg nem jósolt zápor.

- Kérsz egy kis whiskyt? - kérdezte barátságosan, feltartva a másik kezében lévő Jack Daniel's-es üveget. - Habár tudom, hivatalosan még nem szabadna innod, de ez a kedvencem.

Megráztam a fejem, hátha attól értelmet nyernek a dolgok, de nem sikerült.

- Menjen innen. Nem vagyok kíváncsi az őrültségekre.

A Führer csodálkozva felvonta a szemöldökét, és kivett a mellényzsebéből egy díszes zsebórát.

- Oh, akkor már voltak nálad az ikrek? Elkéstem volna?

Visszafogtam magam, mielőtt megeresztettem volna életem legudvariatlanabb "He?"-jét, és inkább csak a Führerre néztem magyarázatért.

- Mindegy is akkor - tette el a zsebórát, és visszafordult hozzám. Az arcán kísérteties vigyor jelent meg, és közelebb hajolt hozzám. Halkan a fülembe súgott: - Ne bízz meg bennük.

Hirtelen lendülettel ültem föl ágyamban. A levegőt kapkodva vettem, a látásom még nem tisztult ki. Kezembe vettem a telefonomat. November elseje, 11 óra, délelőtt. Ezek szerint csak álom volt. Pontosabban inkább csak reméltem, hogy álom volt. Fáradtan kikászálódtam az ágyból, és a fürdőszobába mentem fogat mosni. Kómásan álltam a tükör előtt, de hirtelen megdermedtem. Lassan hátrafordultam, majd vissza. Talán soha nem voltam még éberebb.

A tükörben ott állt mögöttem Nicole és Emma.