Tolvajok Hercege

Különösebbnél különösebb

Kiskoromban sokszor álltam a tükör ellőtt, és figyeltem, hátha a tükörképem máshogy mozdul, mint én. Anyukám szerint persze butaság volt, hiszen az csak foncsorozott üveg. Nem mozdulhat meg egy képmás. Nem lehet mögötte egy másik világ. Nem létezik Tükörország. Persze, sok mindent mondanak. Állítólag apám főztje is ehető, de ezek olyan dolgok, amiket senki nem tud biztosra.

Amikor Nicole és Emma megjelentek fürdőszobatükörben, tudtam, hogy ettől nem fogok egyhamar szabadulni.

- Alex, kicsim, gyere reggelizni! - hallottam anyám hangját a konyha felől.

- Megyek, anya! - Próbáltam az előbbi rémképet a kialvatlanságomnak betudni, hogy csak képzelődtem, de az agyam egyik fele tökéletesen tisztában volt azzal, hogy valóság volt.

A fejemet vakarva léptem be a konyhába, és leültem az asztalhoz, a bátyámmal szemben. Ő a telefonjával volt elfoglalva, de mikor leültem, rám nézett, és a mutatóujját a szája elé tette. Akkor vettem észre, hogy a tegnap romjait nagyjából sikerült eltakarítani, és nem akarja, hogy felhívjam anya figyelmét a károsult bútorokra. Lassan körülnéztem a konyhába, amíg anya elém tette a sonkás szendvicset, és meg kell mondjam, kis híján szívbajt kaptam. Mindenhol. Minden tükröződő felületen, legyen az üveg, kanál vagy csak egy fényes fedő. Ott volt Nicole és Emma. Ekkor már biztos voltam benne, hogy kezdek megőrülni.
Nagyot sóhajtottam, és elkezdtem enni a szendvicsem. Inkább nem hívtam fel a dologra a körülöttem lévők figyelmét, a végén még a vigyorgóban tölthetem a délutánom. Lenéztem a tányérra. Ott is ott voltak. Ugyanaz a ruha, haj és kifejezéstelen arc. Fölfelé mutattak. A tányéron ez az ablak iránya volt, de sejtettem, hogy nem anya muskátlijaira céloznak - bár ki tudja, lehet, hogy botanikust akarnak belőlem faragni.

- Anya... - kezdtem óvatosan - Mi van a padláson?

- Ó, semmi érdekes, csak poros régiségek - válaszolta fel se nézve konyhai teendőiből. - Van ott egy régi szekrény, nagyapa régi holmijai, apád golfkészlete, és azt hiszem egy régi tükör, ami talán még a dédmamáé volt, de már túl kopott, hogy bármire is jó legyen.

- És... megnézhetem? - Egy tükör. Volt egy olyan érzésem, hogy erre akarnak kilyukadni. Hacsak nem a ruhásszekrényre, és akkor mehetek Narniába.

- A padlásajtó nincs bezárva, de minek az neked? Tele van porral és pókokkal, még a végén összekoszolod magad. Írd meg inkább a házid! Készen van már? Jut eszembe...

Nekem ennyi elég is volt. Felálltam az asztaltól, és angolosan távoztam, anyámat otthagytam, hogy szóáradatát inkább érdektelen bátyámra zúdítsa.

A padlásra vezető ajtót rég nem nyitotta ki senki, öreg volt és nehéz, keservesen nyílt ki csak. Egy szűk lépcsőházat rejtett, ami a toldozott-foldozott padlástérbe vezet. Óvatosan lépkedtem fölfelé, gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy leomlik, olyan régi. A padlásra csapóajtó vezetett, ami meglepően könnyen nyílt, odafent pedig sötétség fogadott. És por. Rengeteg por. Gyér fénysugarak szöktek át a tetőt tartó oszlopok közt, sajátos hangulatba vonva a helyet. Tőlem balra dobozokat halmoztak egymásra, jobbra egy öreg hintaszék rajzolódott ki. Mire a szemem megszokta a félhomályt, egyre több dolgot tudtam megkülönböztetni egymástól. A legtöbbje régi bútor volt, a nagyszüleimnél is idősebbek. Kíváncsi voltam, anyáék miért nem hajították már ki. Lassan átbotorkáltam a romos holmik között, a szálló portól nem egyszer kellett tüsszögnöm. Aztán megtaláltam. A padlás sarkában, az egyik oszlopnak támasztva, ott volt egy hatalmas kopott tükör. Erősen ráfért volna egy krómozás, az szent igaz. Közelebb mentem hozzá, a gyér fényben halványan felsejlett a tükörképem.

Ahogy sejtettem, alig láthatóan, de ott volt Nicole és Emma, most teljes életnagyságban. Nem láttam az arcukat tisztán, de mintha elmosolyodtak és bólintottak volna.