La son des oiseaux

Untitled Part 1

  - Miért csicseregnek a madarak? - Charlotte gesztenyebarna, érdeklődő szemei most apjára meredtek. Tejfölszőke haja piros orcájába hullot. Vad, göndör fürtjei ott rakoncátlandoktak a lány homlokán, szanaszét csontos nyakán, végig cirógatták keskeny vállait, majd végül a háta közepe felé megállapodtak, s nyugalomba tértek. Meleg, védelmező tekintetében megnyugvást talált boldog, boldogtalan.
- Így beszélgetnek. - Az apa arca ráncos, feje teteje már teljesen kopasz. A néhány szál haj, amit látni lehet, teljesen ősz. Unott, kék szemei csak az utat bámulták, eszébe sem jutott, hogy a lányára nézzen. Gonosz.
- Nem ezt kérdeztem... - pisze orra most a macskaköves útra meredt, ajkairól az eddig fellelhető mosoly most teljesen eltűnt. Charlotte érezte, hogy apja nem törődik vele. Ő is ostobának nézi és kineveti, mint azok a buta fiúk a játszótérről, akik kavicsokkal dobálták. Az eddig érdeklődéstől fénylő szemei most újra üressé váltak.
Apja összeráncolta bozontos szemöldökét és a beszélgetés óta most először nézett lányára. Magasabb volt, mint ő, mégis olyan volt, mint egy gyerek. És gyerek is marad, egész életében. Egy gyerek, akin nem lehet kiigazodni - tette hozzá gondolatban.
- Hová megyünk? - Charlotte-nak eszébe sem jutott, hogy felnézzen a kanyargós, cifra járólapokról, - amiken már annyiszor fel is bukott - hogy Matthew-ra pillantson. Nem, nem, ha ő nem akarja megtisztelni a tekintetével, ne várja el, hogy Charlotte az ellenkezőjét tegye. Addig nem néz rá, amíg meg nem vigasztalja!
Ő viszont nem méltatott válaszra. Szemei elbolyongtak az őszi falevelek művészien kifinomult, szabálytalan vonalaira, a felhős égbolt gyönyörű, szürke színére, s az utcán botladozó asszony ráncos, szigorú arcára. Ó, a művészet... Erős odafigyeléssel bármiben fellelhető. Az odvas fák kérgében, a komor, szürke felhőkben, az utcán járkáló emberek arckifejezésében...
Madárcsicsergés. Charlotte felemelte fejét - ilyet még nem hallott. Ez nem olyan volt, mint amilyet a galamb csinált. Ez ütemtelen volt, olyan, mint egy rossz opera. De tetszett neki. Lábai a köveken ragadtak, arca az erdőt bámulta. Szája tátva maradt, nagy, gesztenyebarna szemei a gyönyörtől csillogtak. Csak állt és bámult, hallgatta a dalt, kezét pedig előre nyújtotta. Meg akarta fogni az erdőt, kihúzni belőle az aranyhangú madárkát, tovább hallgatni a dalt.
De elhallgatott. Hosszú perceken keresztül csak állt és várt. Várta, hogy újra megszólaljon. Énekeljen még neki. Újra hallani akarta, megint és megint. A remény fénye lassan kialudt a szeméből, helyébe egy könnycsepp lépett. Karja újra a combja mellé zuhant, a szája még mindig tátva maradt. Miért nem csicsereg? Az erdő most teljesen üresnek tűnt. Csak a galamb kornyikált és a fakopáncs dobolt dühösen. Lassú mozdulatokkal megfordult, könnyes szemeit apjára meresztette. A férfi türelmetlen volt, karjai keresztben.
- Menjünk! - kiáltott az unottnál is unottabban. Huszonöt év állt rendelkezésére, hogy elfogadja: a lánya nem olyan, mint a többiek. De mégis, ennyi idő után még mindig oly' lehetetlennek tűnik... Csak arra vár, hogy egyszer felkeljen és kiderüljön, hogy ez bizony csak egy rossz álom volt. Hogy végre vége legyen a szenvedésnek. Annyi éven keresztül bántották már a családját, amiért egy ilyen lányt nevelnek, annyi fájdalmat éltek már meg miatta, annyira sok minden történt már... De ő mégis mindig boldog. A tudatlanság öröme.
Charlotte egy utolsó fájdalmas pillantást vetett a sűrű erdőre, ahol nemrég még a madár csiripelt. Szomorú volt. Rég volt már, utoljára, hogy úgy igazán szomorú lett volna, de most kifejezetten az volt. Általában mosolyogni szokott. Néha fél. De ritka, hogy szomorú.
Lábai nehezen, de sikeresen elmozdultak a talajtól. Minden lépés után hátrafordult. Teste hiába hagyta már el az utcát, lelke a helyszínen maradt. Mérhetetlen ürességet érzett.
Az út további részében csend volt. Matthew út közben bement egy közeli pékségbe, ahonnan pár ízletes csokis fánkkal jött ki. Charlotte imádta a csokis fánkot. A puha tésztáját a merev csokival a tetején, a finom cukros illatát. Ahogyan beleharap és a csoki ezer pici darabra törik... De most mégsem kívánta. Végignézte, ahogyan apja eleszegeti a fánkokat és jóllakottan a kukába vágja a papírzacskót. Matthew eleve pocakos volt, állandóan cukros dolgokat evett. Őt nem érdekelte a külseje, sem az, hogy volt neje mit gondol túlsúlyáról. Janice rendszerint megszólta a férfit, amiért ilyen mocskokat eszik és egész nap csak a kanapén lógatja a lábát. Lusta disznónak nevezte, egyáltalán nem értette, hogy tudott vele élni harminc éven keresztül.
- Janice-hez megyünk. - Matthew a sarki házra mutatott. Ronda ház volt, kopott sárga falakkal, mohával belepett tetőcserepekkel, apró, vékony ablakokkal. Egyáltalán nem illett a nő személyiségéhez, olyan volt, mint egy kísértetház.
Charlotte előre rohant. Ismerte a ronda házat, az öreg falakat, az óriási fűzfát az udvar közepén. Emlékeiben a ház palotaként szerepelt, ahova állandóan bezárták; mégis szeretett ott lenni. Ha nem is a hárpia anyja, de volt valami, ami odakötötte őt. Valami, amire nem emlékszik, mégis olyan tiszta, akárcsak a ház frissen pucolt ablakai.
S lám, ki ül ott a verandán... Janice egykoron barna haja most ősszé változott, feszes bőre ráncos lett. Beesett arca egyáltalán nem olyan volt, mint ahogyan az Charlotte emlékeiben szerepelt. Tekintete viszont még mindig olyan aggódó és megviselt volt, mint azelőtt. Apró, kék szemei lánya csodálkozó tekintetén kötöttek ki. Nehezen tartotta vissza könnyeit.
Felállt a verandáról. Háta görnyedt volt, hosszú fekete kabátja alól kiszöktek vékony ujjai. Egy kulcsot kotort elő a szövetkabát zsebéből.
Kattant. Most már be lehet menni.
Charlotte mozdulatlan maradt. Félt az öregasszonytól, akit réges régen még anyának szólított. Kevés emléke volt a múlttal kapcsolatban, ezek is inkább érzelmek voltak, mint konkrét emlékek. Azt viszont tudta, hogy anyja természete szeszélyes. Egy csúnya nézés, egy rossz szó, egy elvétett mozdulat... Ennyi éppen elég ahhoz, hogy robbanjon.
Matthew kényelmesen belépett az ajtón. Egyetlen pillantást vetett volt nejére, majd elsétált mellette és ügyet sem vetve az asszony sopánkodására, besétált a bejárati ajtón.
Annyi minden megváltozott...