La son des oiseaux

Untitled Part 4

Charlotte ijedten meredt maga elé, szemein tükröződött a kétségbeesés tragédiája és a tudatlanság gyönyöre, mely talán jogosan nevezhető átoknak, Matthew mégis szentül állította, mekkora mázlista is a lány, amiért nem kell érzékelnie a külvilág apró-cseprő problémáit. Felmerült ugyan a kérdés, hogy mi vitte rá az öreg, megkopaszodott, görnyedt és már cseppet sem friss férfit, hogy ilyen dolgokat feltételezzen, ezzel szinte becsmérelve alulmaradott lányát, akin - vele ellentétben - még a hosszú, cseppet sem zökkenőmentes évek sem segítettek. Bizony, Charlotte szülei titkon mindig is reménykedtek benne, hogy egyetlen lányuk majd a felnőttkor eljövetelével kilábal a fogyatékból, akár egy ártatlan náthából, s újra beköszönt a családi idill, mely még a leányzó születése előtt honolt a jó öreg, bomladozó falú, roskadt családi házban. Legbelül viszont mégis tudták, hogy ennek pont az ellenkezője fog elsülni, de ez volt az a lehetőség, amire még gondolni sem mertek. "Az nem lehet „ , "ne légy ilyen negatív „ , "higgyünk benne, hogy igazunk van „ , és még tömérdek ilyetén hazugság, melyek elhangzottak a hosszú évtizedek során. S mégis úgy tűnik, bekövetkezett az, amitől leginkább rettegtek, Charlotte ugyanis nem adta ,,gyógyulás" jelét. Annyi intelligenciafelmérő teszt, annyi speciális oktatás, és annyi vértizzadás után sem sikerült elérni, hogy a tudatlan, mégis mindvégig boldog teremtmény felzárkózzon társaihoz és rendes iskolába járjon, munkát szerezzen, családot alapítson, ÉLJEN. Majd a naivan reménykedő szülőket arcon csapta a kínkeserves valóság, mely egyenesen azt sugallta, hogy rémálmuk nem fog véget érni, s halálukig kíséri majd őket, sírjukban pedig majd homlokon csókolja a tehetetlenség a két szülőt, mint a gúnyos irónia, mely törekszik a lehető legmélyebb sebet kreálni a mindvégig reménykedő vénemberekben.

Janice ezt nem tudta elfogadni. Úgy kezelte a problémát, mintha csak átmeneti lenne és kellő támogatással nyomban véget vethetnének neki, s gyökeresen eltávolíthatnák a lány elméjéből.
- "Csak akaraterő kell hozzá... Hidd el, Math, ha támogatjuk... „ - A könnyes szemek azonban mindvégig árulkodtak róla, hogy ő maga sem hisz benne. Támogatta és szerette Charlotte-ot, mellette állt, meg akarta gyógyítani, még a legőrültebb kuruzslókhoz is elcibálta az akkor tíz éves kislányt annak reményében, hogy véget vethetnek a kínszenvedésnek, amit vészesen alacsony intelligenciaszintje okozott. De nem, az túl szép lett volna, az élet ilyen téren sohasem kegyelmez és ebbe egyszerűen csak "bele kell törődni „ . Hogy a fenébe törődjön bele egy anya abba a ténybe, hogy a lánya "nem normális „ ?
Így szenvedte végig az éveket a begyepesedett, öregedő nő, akinek látókörét mindvégig csak a problémák töltötték be, miközben megfeledkezett a saját boldogságáról. Aztán... megőrült. Eldobott mindent, amiért valaha is harcolt és nem maradt neki más, mint a csalódottság és a baljós emlékek, melyeket legszívesebben puszta kézzel tépett volna ki mellkasából, hogy aztán megdobálhassa vele a tudatlan lányt, aki "nem tehet róla „ . Janice pszichológusának legtöbbet elhangzott mondata volt ez a három szó, amire a már-már dilinós hölgy csak hitetlenül horkantott egyet, magában pedig átkozta a férfit, amiért képtelen lett volna együtt érzően bólogatni és csendesen végighallgatni. Csak ennyit akart, soha semmit nem kért a családjától, az egyetlen kívánsága az volt, hogy hallgassák már végig, a fenébe is.
És ott van Matthew, aki szótlanul húzódott meg a sarokban, elveszve festményeiben és gondolataiban. Nem mondta el a feleségének, hogyan vélekedik a problémákról, sőt, látszólag teljesen hidegen hagyta a tény, hogy Charlotte "menthetetlen „ . Nem, nem, tévedés, a szeme sarkából mindig is figyelte a családját, ahogyan küszködnek a problémákkal, ahogyan a fiatal nőt lassan tönkreteszi a saját gyermeke, ahogyan egyetlen lánya monoklikkal és zúzódásokkal tér be a feszültség házába, ahogyan a nő sörös dobozzal kezében hull földre, könnyeit patakokban hullatva, ahogyan családját tönkreteszi a tehetetlenség és a reményveszteség. De mit tudott volna tenni, azon kívül, hogy nem avatkozik bele az ügybe? Tán bele kellett volna betegednie, akárcsak a feleségének, hogy aztán a lányukat is tönkretehessék? Még mit nem.
Végül mégis kénytelen volt részesévé válni. Janice feladta és elment, a komor őszi szélfuvallat kíséretében vette az irányt a menekvés felé, míg végül egy parkban kötött ki, egy jól megpakolt bőrönddel jobbján, és ismét uralkodni kezdett rajta a kétségbeesés gyötrő hatalma. Egy jéghideg padon ült, szemeit ellepték a keserű könnyek és csak zokogott, a külvilág megszűnt létezni, elhomályosodtak az aggódó alakok, kik mindvégig csak segíteni akartak. "Jól van, hölgyem? Hívjak segítséget? Válaszoljon, kérem! „
Majd őket is elvitte a tehetetlenség szele, mikor rájöttek, hogy feleslegesen kérdezősködnek, s újra csak a könnyek és a gondolatok maradtak. A gondolatok, amik sohasem hagyták nyugodni.