Utolsó Napok (Last Days)

3.Rész -Az út kezdete-

"Az otthonod ott van, ahol valaki szeretné, ha tovább maradnál."

Azt hittem sokkal könnyebb lesz önzőnek lennem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nehezebb mint gondoltam. Azt látni, hogy édesanyám szemei könnyektől csillognak, és apám arca eltorzul a fájdalomtól, nagyon megrendítő volt. Ez a fajta csalódás, ami a szemeikben tükröződött más volt, teljesen más mint amikor megtudták a betegségemet. Másodpercekig csak néztük egymást, hol anyámra, hol pedig apámra tekintettem. Egy halk hang a fejemben azt mondta, hogy önző vagyok és gonosz. Ez lehetett a lelkiismeretem.

- Ugye most csak viccelsz? - kezdett bele apám rekedt hangján. - Hova költöznél? Csak nem Julie-hoz?

- Nem, nem hozzá - szemeimet lesütöttem, minden egyes pillantásuk a szívemig hatolt.

- Miért akarsz most itt hagyni minket? Beteg vagy! Nem engedhetünk el! - anyám sírva ejtette ki a szavakat, muszáj volt megnyugtatnom őt, felálltam és átöleltem.

- Ne haragudjatok, de el kell mennem! Tudom, hogy nincs sok hátra, ezért muszáj! - füleibe duruzsoltam, de ezzel csak szítottam az értetlenségüket, nem tudták hova tenni a döntésem.

- A kezelések elutasítását megértem, de ezt nem tudom megemészteni! - apám hirtelen eltolta magát azt asztaltól, a szék nyikorgott a parkettán, pislogva bámultam utána mindaddig amíg el nem tűnt a szobájuk ajtaja mögött. Anyám szipogva kapaszkodott belém, sírása egyre keservesebb lett.

- Nem lesz semmi baj, visszajövök, ígérem!

- Mi lesz ha rosszul leszel valahol? Mi lesz ha senki nem fog neked segíteni? Idegen emberek között akarsz - itt elcsuklott a hangja.

- Meghalni? - fejeztem be helyette. - Nem! Erről szó sincs! Meg kell értenetek, hogy élveznem kell az életemet, addig amíg tehetem! De ha itt maradok ezt nem valósíthatom meg!

- Miért? Ha kell segítünk mindenben! Tudod te is! - ölelése egyre szorosabbá vált, majd kis idő múlva elengedett, így le tudtam ülni vele szembe.

- Miattatok akarok elmenni! - kinyögtem, bár tudtam, hogy ezzel talán még jobban megbántom anyámat.

- Mi? - hirtelen levegőt venni is elfelejtett.

- Nem akarom, hogy azt nézzétek mikor robbanok le, nem akarom látni mennyire szenvedtek miattam! Nem akarom az utolsó hónapjaimat úgy élni, hogy tudom mekkora fájdalmat okoztam! Önző vagyok! Tudom! - könnyek gyűltek a szemeimbe, egy szuszra hadartam el a mondatot.

- Oh, kislányom! - megszorította a kezeimet, sírása végre alább hagyott. - Ne aggódj miattunk, mi rendben leszünk.

- Nem, nem lesztek - suttogtam, könnyeim utat törtek maguknak, amit anyám gyorsan letörölt az ujjaival.

Újra átöleltem őt, majd sietve a szobámba rohantam, ezúttal nem követett senki, hagyták, hogy én is lenyugodjak, vagy talán elsősorban magukat akarták megnyugtatni. Nem tudom.

Napokig ment a harc az elköltözésemmel kapcsolatban, engem viszont nem lehetett eltántorítani, menni akartam. Apám végre leműszakiztatta a kocsimat, azt mondta legalább legyen valami ami rájuk emlékeztet majd. Ez a 91es járgány még a megismerkedésükkor játszott nagy szerepet, úgy tartották ha nekik szerencsét hozott akkor, nekem is fog.

- Mindennap gondolok majd rátok, ne féljetek attól, hogy elfelejtelek titeket, nem örökre megyek el - a csomagjaimat cipeltük az öreg autóhoz.

- Mindennél jobban vágyom arra, hogy visszagyere, de tudom azt is, hogyha újra látlak, akkor az már csak a végén lesz... - anyám hangja elcsuklott, könnyekkel áztatott szemei hatalmas fájdalomról árulkodtak. Magamhoz szorítottam őket, napok óta most először gyengültem el, és már majdnem mondtam, hogy maradok, de egy hang a fejemben visszatartott. „Menned kell".

Joulie nénikémtől is elköszöntem, természetesen ő is sírt, megígértette velem, hogy megengedem, hogy valamikor meglátogasson a közeljövőben, belementem.

Hatalmas levegőt vettem, hallottam anyám hisztérikus zokogását, de nem fordultam meg, beültem az autóba, magamra csuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot, és elindultam. Nem tudtam hova, azt sem tudtam, hol éjszakázok aznap, vagy egyáltalán milyen emberekkel futok majd össze, a szívem összeszorult mikor a visszapillantóba néztem, ott álltak hárman, megtörten. Ekkor lettem figyelmes egy eszeveszettül gyorsan bicikliző lányra, össze-vissza kalimpált, mire lefékeztem az út mellett.

- Katie! - kiszálltam az autóból, és néztem ahogy közeledik.

- Te szemét! Komolyan köszönés nélkül akartál elmenni? - eldobta a biciklijét és a nyakamba ugrott, szorosan ölelt.

Katie volt az egyetlen barátom, már gyerekkorunk óta ismertük egymást. Tudta, hogy el akarok menni, de nem sejtette, hogy tényleg beváltom a szavaimat.

- Ne haragudj!

- Rettentően dühös vagyok rád! - Könnyei eláztatták a blúzomat, kemény szavai ellenére sokkal jobban kezdett szorítani.

- Mennem kell. - Eltoltam magamtól lágyan, barna szemei zavartságot sugároztak.

- Tudom. És elengedlek. Csak még utoljára látni akartalak, viszont te engem nem! - sértődötten hátrált tőlem.

- Ez nem igaz! De te is csak visszatartanál, értsd meg mennem kell!

- Menj csak - hangja megenyhült, arcának vonásai lágyabbak lettek. Anyámék a távolból figyelték a jelenetet, ezúttal gyorsabban vágódtam a kocsiba. Nem néztem vissza többé, de még kiszóltam Katie-nek.

- Még látjuk egymást.

Görcsösen szorítottam a kormányt, a gázra tapostam és elhajtottam. Rettentően nehéz volt visszatartani a könnyeimet, a torkomban hatalmas gombóc növekedett, de ahogy a kilométerek pörögtek a számlálón, úgy nyugodtam meg én is.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz, egyszer elhagynom mindenkit akit valaha szerettem. Bár önként mentem el, mégis úgy hatott rám ez az egész ügy, mintha más kényszerítené rám, most érezhettem én is, mit fognak majd hónapok múlva érezni a családtagjaim. A búcsú percei rettenetesen fájtak, mintha ezer tőrt forgattak volna meg a szívemben. Én akartam ezt, és tudom, hogy ennek így kellett történnie. Hívogat egy új élet, egy rövid, de tartalmasabb élet.

Ahogy elhagytam Lewisville határát, a felszínre tört bennem a hiányérzet, és az események okozta lelki megrázkódtatás. Muszáj volt félre állnom a kocsival. A kormányra dőltem, zokogtam mint egy kisgyerek. Percekig tartott a kitörésem, de ez is része volt a megnyugvásomnak.

Összeszedtem magam, és útnak indultam. Nem tudtam hova, még csak azt sem, hogy mit fogok ott majd magammal kezdeni. Pénzem egy jó ideig kitart, az egyetemre félrerakott pénzt apám átutalta a számlámra, és nekem is volt valamennyi a diákmunkákból, így ezzel nem kellett foglalkoznom.

Először kúszott a gondolataimba, hogy mi lesz ha egyedül maradok, mi lesz ha nem tudok normális barátságokat, ismeretségeket kötni? Pár pillanat volt az egész, mégis megrémültem, elhessegettem ezeket a gondolatokat azzal, hogy mindent megteszek az új kapcsolataim érdekében, nem leszek visszahúzódó, és szótlan. Jól fogom érezni magam életem hátralévő részében, úgy fogok szórakozni mint a korosztályom, és ebben senki sem tud megállítani.