Szívtipró

8.-Érzelmek

Reggel mikor felébredek el se hiszem,hogy mi van körülöttem........

.....a szó szoros értelmében semmi.

Egy ágyban terülök el. Körülöttem a lepedő és a takaró össze-vissza tekeredve.

Hirtelen ülök fel és figyelem meg, hogy csak egy bugyi és egy póló van rajtam, de nem a sajátom.

Kezdek megijedni, mert az utolsó emlékem az az volt, hogy Dylan-el egy terembe vagyunk.

De akkor hol van ő?

Pár perc múlva ráveszem magamat, hogy felkeljek a puha ágyból.

Körbenézek a szobában és észreveszem, hogy körülöttem majdnem minden feketében virít.

Ahogy kiérek a szobából egy hosszú folyosón találom magam és elindulok az egyik irányba. A végén lemegyek a lépcsőn ahonnan hangokat hallok és hallgatózni kezdek.

- Nem Tom ma nem tudok menni.

-...

- Mert ma nem jó.

-...

- Igen még itt van.

-...

- Jól van. Csá.

Miután meghallottam az utolsó szót tudtam ha meglát nekem végem. Így gyorsan de halkan felmentem a lépcsőn tetejére és mintha most keltem volna úgy jövök le meglepetten a lépcsőn.

Közbe azon gondolkodom, hogy vajon miről beszélhettek és Dylan hova nem tud ma menni.

A gondolatmenetemet az előttem álló személy zavarta meg.

- Hogy aludtál?

Felfogom a nekem szánt kérdését és pár másodperc múlva válaszolok is:

- Kösz. Jól.

Ő csak bólint és elindul a konyhába annak reményében, hogy követem. Hát követtem is.

Helyet foglalok a már ismert székek egyikén és várom, hogy mi lesz.

Egyáltalán nem vártam arra, hogy elém tesz egy tányért tele palacsintával.

- Öhm..Köszi. De ez egy kicsit sok lesz.

- Én is éhes vagyok drága. - mondja mosolyogva és elvesz egy palacsintát a tányérról.

Lassan én is elkezdek eszegetni és most jól is esett ez a pár darab nutellás palacsinta. Úgy tűnik egyforma az ízlésünk.

Mikor én is végeztem elveszi a tányért és a mosogatógépbe teszi. Ahogy felállt most vettem észre, hogy csak egy szál alsógatyába van. A fejem automatikusan, akaratlanul vörös színbe vált. Lehajtom a fejem, hogy ne vegye észre zavaromat az öltözékével okozott hiányosság miatt.

- Baj van Molly? - emeli fel az állam.

- Nem. Semmi. Miért kérded? - nézek rá ártatlanul.

- Hát. Olyan vörös a fejed.

- Csak....-kezdek bele, de véletlenül újra ránézek és most látom őt előröl, a felső testét.

Nem bírom befejezni a mondatot, így elfordulok még vörösebb fejjel.

Szerintem már neki is leesett, hogy mi miatt vagyok ilyen, így mikor vissza fordultam (már tűrhető fejjel) látom a széles vigyort az arcán.

- Khm. - krákogok. - Hány óra?

- 9.42. - néz az órára és mondja mosolyogva nekem az időt.

A szemeim kidüllednek:

- Hogy mennyi? És mi csak itt ülünk nyugodtan? Amúgy is, hogy kerültem én ide? - teszem fel a kérdéseket.

- Molly nyugi. - nevet. - Igen jól hallottad az időt és nem nem kell suliba menni mert az első 3 óra elmarad. Azt pedig, hogy hogy kerültél ide az maradjon az én titkom.

- Huh akkor jó. - könnyebbülök meg. - De jogom van tudni, hogy mit keresek itt.

- Oké. De ne legyél rám dühös.

Én csak bólintok és figyelmesen kezdem el hallgatni szavait:

- Nos. Miután jól bealudtál felhívtam az egyik haverom, hogy valahogy juttasson minket ki innen, mert a tervemben a zárt ajtó tényleg nem volt benne. Igen jól hallottad felhívtam. Nem merült le a telóm. Csak azt mondtam neked, mert tudtam, hogy akkor egyből hívnál segítséget. Ide pedig úgy jutottál, hogy nem akartalak már olyan későn hazavinni, így hát felhoztalak a lakásomra.

Próbáltam felfogni a szavait és addig nem a szemébe nézni, de hirtelen úgy eluralkodott rajtam a düh, hogy minél távolabb akartam tőle kerülni. Felpattantam a székről és a nappalin keresztül a bejárati ajtó felé siettem. Nem érdekelt,hogy csak egy szál póló van rajtam. Én innen ki akartam jutni a lehető leggyorsabban.

Ez a próbálkozásom kudarcba fulladt mert a kanapénál utolért és ledöntött arra.

Kezei szorosan fogták le az enyéimet és szegeztek a kanapéhoz. Testéről már ne is beszéljünk ami úgy nyomott az említett tárgyhoz, hogy azt hittem ott helyben végem.

- Azt mondtad nem leszel dühös.

- Nem ígértem meg. De kettőnk közül most te vagy inkább az. Ja és eressz el.

- Eszem ágában sincs. - nevet.

- Hát jó.

Lassan hajolok felé, minél közelebb érve az ajkához. Már csukja be a szemét mikor egy hirtelen, erős mozdulattal fordítok a helyzeten és fülig érő szájjal vigyorgok rá.

- Most azt hiszed erősebb vagy? - kérdi.

- Még szép. - teszem karba a kezem.

- Honnan veszed?

- Tudom a gyenge pontod. - nyújtom ki a nyelvem.

Tudom nem érett viselkedés, de jó volt kinyújtani végre rá a nyelvemet.

- Na és mi a gyenge pontom?

Hallom a szavaiban a kíváncsiságot, így hát válaszolok:

- Inkább ki.

- Na? - ösztönöz válaszra.

Közel hajolok a füléhez és belesuttogom az egyetlen szót amire vár:

- Én.

Ezután olyan gyorsan leszállok róla, mintha égetne az érzés, hogy hozzá érek a bőréhez.

Csak Molly nem tudta,hogy ezzel az egyetlen szóval milyen gondolatot váltott ki Dylanből:

Ha tudnád mennyire te vagy a gyengém.

Wáóó..Nem tudom honnan jött az ihletem. Lehet onnan,hogy túlságosan szeretet hiányos vagyok. Ki tudja. De mi tagadás szerintem egész jó lett. Várom a véleményeteket. Addig is. Jók legyetek..Kxx