Drága Fiú!
Tudod, én vagyok az a lány, aki reggelente bal lábbal kel fel. Az, aki szinte mindig elkésik, még akkor is, ha időben indul. Az, aki sohasem tudja, hová vezet a helyes út. Furcsa vagyok, és ábrándos. Gyermekien naiv, mégsem megvezethető, de ami talán a legfontosabb, hogy én vagyok az a lány, aki téged annyira akart. Kimondhatatlanul és megmásíthatatlanul. Pontosan úgy, ahogyan erre a világra születtél.
Ha hatalmam volna, visszaforgatnám az időt oda, ahol még éreztem valamit. Mikor lágy mosoly időzött az ajkaidon, és nevetve motyogtál az orrod alá. Talán te nem is emlékszel már rá, de én sohasem felejtek, téged legalábbis. Azt, ahogyan rám néztél, és a szemeidben ott voltam, még ha csak rövidke másodpercekig is, azután álmosan lecsukódó szemhéjaid mögé zártál, mire a részeddé váltam, egy aprócska darabkává belőled.
Fájt minden lélegzetvétel, ami nélküled volt. Hiányoztál, még akkor is, ha ott voltál mellettem- tudtam, hogy sohasem lehetsz az enyém igazán. Más voltál, mint én, egy másik világból. A csillogásból és a pompából, a soha ki nem mondott szavak rengetegéből. Onnan, ahol még a szerelmet is csak hazudják.
Néhány megtévedt percig hittem a csodákban- abban, hogy velem is megtörténhetnek. Úgy gondoltam, hogy a barnakabátos fiú az enyém lehet, a mosolyával, a kacajával és a nevetőn csillogó szemeivel. Azután zokogva ugyan, de felnőttem.
Reményt adtál nekem, reményt egy szebb és boldogabb jövőben. A kettőnkében. Emlékszem, hogy csak bámultalak téged, és a mellkasomba olyasfajta melegség költözött, mintha csak kályhának dőltem volna. Egyszerre égtem, és dideregtem a láztól, amit a szívemben gyújtottál.
Fájt téged menni hagyni, valahányszor kisétáltál az életemből. Úgy éreztem, hogy a lelkemen tátongó seb újra és újra szétnyílik, hogy cinkos vörösbe borítsa a belsőmet. Te csak rám néztél, utoljára, majd legutoljára. Láttam, ahogyan a szemeidből kiveszik a csillogás, ami első találkozásunkkor még ott ragyogott, csupán abban nem voltam biztos, hogy én képzeltem-e oda a szikrákat azon a bizonyos februári délutánon.
Tél volt, a szívemben is, és bár néhány másodpercre felolvasztottad azt mosolyoddal, a kegyetlen búcsú ismét jégveremmé fagyasztotta a lelkemet.
Néha úgy érzem magam, mint egy gyufaszál- valaha mindent felemésztő tüzet lobbantottam, mára viszont csak hasznavehetetlen lomként heverek a földön, aprócska darabokban. Köszönöm, hogy hagytál elégni!
Kicsit örökké a tiéd maradok,
Egy szürke arc a milliós tömegből
