Drága Fiú!
Tudod, sohasem hittem a csodákban, a tündérmesékből pedig már rég kijózanodtam. Egy percig sem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhetnek, de mekkorát tévedtem!
Egészen pontosan tíz hónap telt el azóta, hogy először láttalak téged a nyolcas buszon a barna kabátodban. Igen, tél volt akkor a szívemben, és néhány pillanatra valóban felolvasztottad azt, de mindez csupán a múlt egy- általad- elfeledett darabkája.
Rövidke percekig ott voltál nekem, hogy beléd kapaszkodjak, ha valami nagyon fáj. Akkor, mikor a leggyengébbnek éreztem magam, bizonytalannak, mint az újszülött bárányka. Te megtanítottál arra, milyen szerelmesnek lenni, és igazán élni. Hinni a nemlétező csodákban, egy elképzelt álomvilágban.
Sokáig gyötrődtem azon, vajon mit rontottam el. Nem értettem, mégis miért nem kellettem neked tovább, hogy miért nem számíthatok rád. Azt hittem, az egész világ összeesküdött ellenem, a sors pedig, mint egy néhanapján elfeledett játékszert, úgy rángat elő a megporosodott polca legmélyéről. Jeleket vártam, valamit, ami bebizonyítja, hogy szükséged van rám, persze sosem kaptam meg azokat. Az égi istenség egészen más kártyalapokat osztott, neked egy másik, majd harmadik, végül kitudja hanyadik lányt, nekem viszont csak a lélekölő szenvedést.
Mert igen, nagyon is gyötrődtem- minden egyes nap majdnem összes percében. Húsvétkor, a nyári szünetben, és az új szemeszter legelején.
Hazudnék, ha azt mondanám, már sosem gondolok rád, vagy arra a mindent kettétörő „Mi lett volna, ha" kezdetű mantrára. Sokszor fellobban még bennem a remény lángja, de a végső ráeszmélés aztán elszívja előle az összes oxigént- tulajdonképpen tőlem is.
Éjszakánként megriadok, és búsan a telefonra nézek, mert nem hiányoztam neked, még mindig nem. Óránként ellenőrzöm az e-maileket, hátha ott keresel, persze hiú ábránd!
Azt hiszem, ennyi volt. Ha rád nézek, nem kap el az a mindent felemésztő bizsergés, és már feleolyan hevesen sem ver a szívem. Azt mondják, a közöny minden remény gyilkosa.
Tudod, sokat jelentettél nekem, és ez mindig is így lesz, hiszen te voltál életem első nagy szerelme, na, meg a legnagyobb múzsája, de egyszer minden véget ér- a nyár, a kedvenc filmed, az életed. Nem szeretnék az a lány lenni, aki az egész létét beáldozza neked, a reménytelen vágyódás elrettenthetetlen őrének. Kedveltelek, egy pillanatig talán még szerettelek is, de ma már csak az emlékeket imádom, nem pedig téged.
Talán sohasem felejtem el azt a jegesen hideg februári délutánt, ami minden addigit felforgatott, és elindított engem a szokatlan úton, egy teljesen új életén.
Tündérmese volt ez biztosan, csakhogy a szomorúbb fajtából- persze ha úgy vesszük, előbb-utóbb a hősszerelmesek is elválnak, hiszen a halál nagy úr, lehet, hogy a legnagyobb! Mindenesetre a mi lelkünket idő előtt megölte...
A szívem egy aprócska szilánkja örökre megőriz téged, én pedig egy kicsit mindig is a tiéd maradok,
Egy szürke arc, a milliós tömegből.
C'est la vie, Barnakabátos Fiú!
