Drága Fiú!
Az emberek hazudnak, folyton csak hazudnak. Szerelmet, gyűlöletet, közönyt. Én sem vagyok kivétel, de hozzád mindig őszintén szóltam- a legigazabb szavakon.
A legnagyobb bűnöm, hogy nem mondtam ki azt, ami teljesen nyilvánvaló, legalábbis számomra.
Szörnyen megkedveltelek; a szó összes betűjével, a világ összes érzelmével, és minden létező porcikámmal.
Nem mondhatom, hogy szeretlek, ahhoz több kellene puszta vágyódásnál, ám nekem csak ennyi adatott.
Jól emlékszem még arra a napra, mikor először láttalak, a nyolcas buszon, barna kabátban. Nyakadban egy méretes sál lógott. Tél volt- a szívemben is.
Akkor semmit nem éreztem. Nem öntött el a furcsa bizsergés, és a lábaim sem remegtek, még véletlenül sem.
Aztán valahogy minden megváltozott, megismertelek téged. Azt a Fiút, aki csak nekem vagy. Aki teljesen elbizonytalanít, létezésem minden egyes pillanatában.
Megismertelek téged, a mosolygó szemű srácot, akinek imádom a hangját, a nevetését, a pelyhedző állát.
A legjobban mégis azt szeretem, mikor fehér tornacipődbe bújva az órádat birizgálod, és szörnyen zavarban vagy. Olyankor azzá válsz, akinél még sohasem láttam igazibbat.
Téged látlak, egy egyszerű fiút, aki számomra mégis különleges, és akitől az idő egyre távolabb sodor.
Megvethetsz a szavakért, amiket neked adtam, de akkor azért gyűlölnél, mert őszinte voltam...
Egy szürke arc, a milliós tömegből
