A mélyen gondolkozó Arianát egy hűvös szellő hozta vissza a valóságba, biztossá téve, hogy az már a múlt. Nincsenek már barátai, akik bánthatnák. Nincsenek kikandikáló csontok a bőrén, mert igen is összeszedte magát - még ha rosszul is. Hogy miért illesztette félre a darabkákat a lelkében és az agyában? Mert ilyenné vált. Ugyan nem bánta, örül neki, hogy önálló életet élhet. Csupán az bántotta, hogy milyen szokásokra szokott át. Még mi előtt az erdőbe kényszerült is volna, voltak furábbnál furább dolgok. Nem tudta meg enni mamája finom sós kiflijeit. Úgy érezte, mintha homokot rágcsálna el, ami perzseli torkát. Egyre több olyan ételt nem bírt megenni, amit normális körülmények között felfalt volna, még ha tele is van. Végül már csak gyümölcsökön és zöldségeken élt, arra hagyatkozva, hogy egészségesen szeretne étkezni és az étrendje nem tűr zsíros és olajos ételeket. Ám volt egy étel, amit még jóízűen tudott megenni. A húst. Fogalma sem volt milyen húst eszik, de drogként kívánta.
Ariana boldogan ugrándozott anyukája mellett, míg ő kezét szorongatva ügyelt a kocsikra, a zebra felé véve az irányt, hogy bemehessenek a városi nagy piacra. A város közepén elterülő több kilométeres placcot árusok töltötték fel, akik finomabbnál finomabb ételeket kínáltak, és szebbnél szebb ruhákat tuszkoltak az emberekre. Ariana ritkán jöhetett ki ide, viszont imádta a nyüzsgést. Itt szerezte legkedveltebb játékát, a ruha babát. Pontosan három egész hónapja talált rá, és vetette meg az anyukájával. Azóta rendszeresen nyavalyog Patríciának, hogy vigye ki magával a piacra. És a nő mindig bedől neki. Mint ma is. A jobb oldalon kezdték a nézelődést, és Ariana ismét bámulattal nézelődött. Látott gyönyörű ékszereket, incsiklandó finomságokat, kézzel készített edényeket. Minél beljebb mentek, annál nyomottabb volt a levegő. Míg arra koncentrált, hogy anyukája kezét fogja a tömegben, egy ismerős hangot hallott meg a távolból. A kislány a hang felé vette az irányt, magával húzva anyja kezét.
- Oh, Patrícia! Hát megint megtalált a kislányod? - mosolygott a fekete hajú nő. Ő volt az, akitől pár hónapja a babát vették. Patrícia értetlenül bámult a nőre. Fogalma sem volt, honnan tudja a nevét. - Drágám, hát felismersz? - villantotta meg sárgás fogait Arianára, aki vadul bólogatott. A nőt Patrícia hívta el lányától, és tárgyalni kezdek. Ranna nem tudta, miről, ám sejtette, hogy arról lesz szó, honnan tudja anyukája nevét a nő - amit persze ő mondott meg még a baba megvételekor.
Ariana lassan nézett körbe a nő asztalkáján, miket árul ezen a piacon ismét. Ám most nyoma nem volt a babáknak, és a gyönyörű fonott kosaraknak. Az asztalon húst látott, de nem tudta milyen lehet. Az nem volt kiírva.
A nő fél szemmel a kislányra nézett, és elismerő mosolyra húzta ajkait. Patrícia észrevette a gesztust lánya felé, majd ő is ránézett. A nő ismét a kislányhoz lépkedett.
- Finom illatuk van? - mutatott a nő a nyers húsra. A kislány bólintott, a nő pedig a kocsija felé terelgette Rannát. Patrícia reszelős szemekkel nézte a nőt, majd megállította, hogy érdeklődjön, mégis mit szeretne kezdeni a lányával.
- Csak egy kis kóstolót kínálnék. - Nézett rá a nő. - Maga is jöhet. - húzta ki magát, és mikor megbizonyosodott, hogy Patrícia egy minimális bizalmat táplál felé, elindult.
- Gyere Szépségem!
- Mi az?
- Kóstold meg!
- Hús?
- Nem is akármilyen!
- Csirke?
- ... Hát persze!
Mint kiderül az a hús nem állati hús volt. Arianának megízlett a sós hús íze, még ha nyers volt is. Anyukája ritkán vitt haza belőle kislányának, ugyanis nem bízott meg a nőben olyannyira. Furcsa volt számára a viselkedése. Általában Ranna kettő, akár három hónaponta ehetett a húsból, mi annyira megízlett neki, majd egyre gyakrabban kívánta. Tizennégy éves korára teljesen rászokott a húsra, és nem tudott mást megenni. Ekkor következett be az a korszaka, mikor csak a húst volt képes megenni. Mégpedig csak azt a bizonyos húst, amit a nőnél kóstolt meg.
Brutális lefogyása, mi már anorexiának nevezhető volt, akkor tört rá, mikor a húst elvonták tőle, és barátai csúfolták a kinézete miatt. Nem tehettek mást, a szülők újra megengedték a különös hús fogyasztását lányuknak, ám nem nézték jó szemmel. Ariana érezte, hogy valami nincs rendben a testével, de nem zavarta. Mint ahogy a barátai sem -ha lehet őket annak nevezni - akik kinevették.
***
Ariana utálta a mostani életét, mégsem bánta, hogy ilyenné lett. Köztes érzelmekkel volt teli. Legszívesebben a szakadék mélyébe vetette volna magát, de élvezte, hogy önálló életet élhet. Hogy bárkit megkaphat. Különlegesnek érezte magát - habár elég beteges módon. Már nem kívánta, hogy olyan lehessen mint a többi lány. Már neki is ragyogó sötét haja volt, mi majdnem derekát súrolta, gyönyörű mitesszerek nélküli arca, és számára tökéletes alakja. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy legyen magával elégedett. Ne utálja azt ami önmaga igazából. Sosem értette meg magát. Most sem érti.
A lány még mindig a hideg földön ült, és várta a napfelkeltét. A nap lágy sugarai megjelentek a rózsaszínű égen, amik lassan kezdték melegíteni a környezetet. Pár másodperc alatt kellt fel a nap, és narancssárga színével körbe ragyogta a dombot, ahol Ariana ült.
A lány gyomra felmordult. Éhes. Már majdnem másfél napja nem evett. Senki nem járt az erdőbe. Mindenki tudta, ha betéved valaki, senki nem tér vissza. Csatt.. Egy ág tört össze. Ember? A lány nesztelenül emelkedett fel a földről, és a hang irányába haladt. Csatt.. Egy újabb ág. Élelem? Egyre közelebb ért az áldozathoz. Pár méterre állhatott a hangoktól, mikor még egy ág tört ketté. Egy őz volt az.
Ariana korgó gyomorral ment vissza a faházba, és az utolsó adag húst vette ki a tárolóból. Mi lesz, ha senki nem jön az erdőbe? Ha észlelték az eltűnt emberek sokaságát? Mit fog enni? Óvatosan vette le a nejlont a több napos húsról, mi már nem bírta volna sokáig. Még az egyik turista lány karja lehetett, akit kedden támadott meg. Soha nem támadott vele egy nemű emberekre. Nem tudott hogy. A férfiakat elcsábította, csókokkal kábította. De a nőkkel hogyan? Ez is csak véletlen volt.
A nőt Karolinának hívták. Alig lehetett harminc éves. A turista úton talált rá, kibicsaklott bokával, és apróbb hegekkel, mik még frissek voltak. Vér szivárgott a sebekből, nem volt nehéz észlelni az áldozatot. Normális körülmények között Ranna rá támad, fut és ugrik. De a nő nem volt egyedül. Volt vele egy kislány. Meglehetősen a lánya volt, hiszen mellette ült, és azt mondogatta: Minden rendben lesz anyu. Nagyon fáj? Ahányszor kimondta ezt a mondatot, annál jobban kezdett szúrni Ariana mellkasa. Anyu..anyu..anyu.. Szerette az anyukáját. Egyre több emlék jött fel, ahogy a nőt, és a lányát nézte, majd gondolkodás nélkül iramodott Karolina felé. Már nem az vezérelte, hogy éhes. Nem a vadászat legnyűgözően jó érzése. Hanem a harag. Amiért ő nem kapta meg azt a törődést a szüleitől, amikor szüksége lett volna rá. A nő kiáltozott a lányának, hogy fusson, és ne nézzen vissza, a kislány pedig zokogva engedelmeskedett neki. A nőt nem fogyasztotta el nyomban. Kérdezgetni kezdte. Azt hitte, hogy a saját anyához beszél. Nem volt magánál. "Miért nem segítettél mikor szükségem volt rád? " Körmeit a nő vérző bokájába mélyesztette. " Miért nem mondtad egyszer sem, hogy szeretsz? " Ariana közelebb húzta magához. "Miért nem kerestél mikor eltűntem?" Kiabált. Torkaszakadtából ordibált a nő arcába, ki félelemmel és értetlenséggel a szemében próbált szabadulni, ám esélytelenül. Karolina erőt gyűjtött, és kinyögte, amit akart. "Ki vagy te? "Ariana magához tért. Látta a vörös hajú nőt, kinek szeme könnyektől duzzadt meg, száját olyan erősen harapta félelmében, hogy kibuggyant belőle pár vércsepp, arca pedig vörösebb volt a kapálózástól, mint a vér, mi a bokájából szivárgott. Ariana a ránézett a nőre, és meglátta a nevét a kis papírkán, ami a mellkasára volt tűzve, a pólójára. A lány ránézett, majd egy alig hallható szót suttogott. " Sajnálom. "Majd az élet kitávozott a nő testéből.
Hogy miért sajnálta? Imádott gyilkolni. Szenvedélyévé vállt. Ám nem maga a megölés pillanata volt számára jó érzés. Hanem a vér illata. A nő tudta, hogy megfog halni, és utolsó pillanatait is rosszul élte meg, ellentétben a férfiakkal, akik egy csók után veszítették el életüket.
Nem értette magát. Nem értette, mégis miért érdekelte a nő, és annak kislánya. Miért húzta fel magát, mikor nem hiányzik neki az anyja. Mikor nincs már rá szüksége, tökéletesen megél egyedül - még ha kétségekkel is, de boldogul.
Utálja az érzéseit. Csak rontanak a napjain. Már éppen kezdte megszeretni a maga saját kis életmódját, mikor az a nő bele nem kontárkodott nagyszerű világába. Azóta teljesen átvette a melankólikus érzés testét, és nehezére esnek a mindennapi dolgok elvégzése. Pedig tudta, hogy nem szereti, sőt, utálja a szüleit, akik semmit nem tettek annak érdekében, hogy előkerüljön, mikor eltűnt. Nem mintha visszament volna ha látja, hogy érdeklődnek iránta, mert esze ágában sem volt ilyet.
