Novellák

Hová vezet

Az ágyamban feküdtem. Alig mertem lélegezni. Hallgattam, hátha meghallom cipőjének csoszogását, vagy sörtől bűzlő böfögését. Minden este ezt tettem. Aztán a figyelmem lankadt, és szép lassan félálomba merültem.
A szemem előtt egy régi jelenet rémlett fel. Anyám és én az asztalnál ültünk. Egymás kezét fogtuk, és vártunk. De nem kellett sokáig. Hamarosan kicsapódott a bejárati ajtó, és az alkoholtól ittas apám dőlt be rajta. A hangra anyám megszorította a kezem ijedtében. Apám hörgött valamit, mire a nő felállt, és elé állt. A részeg hangja egyre dühösebb lett. Láttam, ahogy a keze anyám arcán csattan, aki erre a földön köt ki, és elered a könnye. Én rögtön mellette teremtem, és a védelmembe vettem apám ellen. Rossz döntés volt. Ujjai kicsatolták az övét. Felemelte. Becsuktam a szemem, és vártam a bőr csapódását a ruhámon.
Megrezzentem, és újra az ágyban voltam. Csak álom volt. Vagy inkább emlék. Igen, biztos voltam benne, hogy megtörtént. Az érzékeim újra feléledtek, és a hangokat figyeltem. Féltem, hogy beront, és megver. Ahogy szinte minden éjszaka. Próbáltam meglapulni. Úgy tettem, mintha aludnék, hátha segít. De nem. Oh nem. Soha nem volt figyelmes az ilyen dolgokban, mégis naivan hittem benne.
Sokszor kívántam már a halálát is. Elképzeltem, hogy elüti egy kocsi. Hogy a mája végre felmondja a szolgálatot. Vagy azt, hogy én saját magam ölöm meg. Igen. Szerettem volna meggyilkolni. Verni, hogy a végén könyörögjön az életéért. Az, amit velem, és anyámmal tett...megérdemelte volna. De nem voltam elég erős. Az öngyilkosság sem megoldás. Akkor anyám egyedül maradna egy ilyen szörnnyel.
A gondolataim egy újabb álomba ringattak. Ezúttal már a jövőbe. Egy, talán két évvel későbbre. A helyzet ugyanaz volt. Részegen jött haza, de most már nem verte meg anyámat. Nem hagytam. Inkább kaptam én duplán.Sokszor sújtott le, és éreztem, hogy valójában is könny hull le az arcomon. Halk, tompa zajt hallok. Először nem értem. A kép eltűnik, és újra magamnál vagyok.
Megtalált. Felkapcsolta a villanyt, és bejött. Nem figyeltem eléggé. Anyám a sarkában volt, és rimánkodott neki, hogy ne bántson. De ő rá se nézett. Jött egyenesen felém. Én ijedtemben felugrottam, és az ablak felé vetődtem. Kezemmel a kilincsért nyúltam. Felmásztam a párkányra. Hallottam a mögöttem hörgő férfit, és félelem nélkül ugrottam a pázsitra. Rosszul érkeztem, és a lábam kibicsaklott. Füleltem, ahogy elkezd utánam mászni. Nem volt sok időm. Megpróbáltam felállni, de helyette csak gurultam pár métert. Kezemmel segítettem, hogy újra talpra tudjak állni, és most sikerült. Előre indultam, de már csak két fényszórót láttam. A testemhez csapódó hideg fém tompa lökését. Ez volt az utolsó emlékem. Nem mentem meg anyám attól a mocsoktól. De mégis megkönnyebbülést éreztem. Nincs több rettegés, nincs több fájdalom. Nem vagyok többé.