Novellák

Jégbe zárt fájdalom

A hópelyhek mindegyikén meg-megvillant a nap sugara. De semmi különleges nem volt benne. Az ablak koszos üvege ugyanolyan látványt nyújtott, mint minden nap. Felhúztam a térdem, és átöleltem a karommal. Az arcomat a hideg üveghez nyomtam. A nagy fehérségben magamat láttam, ahogy visszaverődik az ablakon.

Valaki megérintette a vállamat, és egy tálcát rakott le mellém. Oda sem néztem, egyedül a hangok árulták el.

- Enned kéne valamit! – jelentette ki. Hangja simogatásként ért, de nem volt mit tenni a valóság akkor is pofon vág. A ház csendes volt. Mindig. Azóta hogy... még gondolni is rossz rá, de már túl késő. Arcom előtt felrémlett a kép.

A tavon korcsolyáztunk. A nevetésünket visszaverték a hegyek. Távolabb voltam tőle, amikor halk reccsenés hangzott, és a jégen apró karcolások futottak végig. Kiáltani akartam neki, de amint odanéztem, már nem láttam. Csak a víz bugyborékolását. Először moccanni sem tudtam a félelemtől. Az agyamban egy hang viszont kiáltozott, hogy tegyek valamit. Megpróbáltam hát minél közelebb menni. De csak nehezen sikerült. Féltem, hogy alattam is bereped a jég. De erőt vettem magamon, ahogy közelebb mentem. Mire odaértem, már késő volt. Én ettől függetlenül még kapaszkodtam egy halvány reményben, és a kabátjánál rángatva kihúztam a fagyos vízből. Ajkai lilák voltak, és bőrén gyöngyöztek a vízcseppek. A szeme csukva, mintha csak aludna. Remegő kézzel próbáltam kitapintani a pulzusát, de amikor rájöttem, hogy a próbálkozás felesleges, én is be akartam menni a vízbe utána, minthogy a szüleim szemébe nézzek. Hiszen meggyilkoltam a másik lányukat, miközben rám bízták. 

 Éreztem, ahogy most átjár az üresség. Anya még mindig ott állt. Valószínűleg azt várta, hogy fogjam meg a tányért. Így megtettem. Egy sóhajt eresztett el. Csak nézett. Aztán megszólalt.

- Kérlek. Szólj hozzám. – éreztem hangjában az elkeseredettséget. De nem szóltam. Azóta a nap óta- Bárcsak visszaforgathatnám az időt. Az én ötletem volt az egész. Ők ezt nem értik. Mert még én sem.

- Gyere, menjünk el sétálni. – fogta meg a kezem. Ránéztem. Az arcom érzelemmentes volt. Kimentem vele. Miatta.

A csizmám alatt ropogott a friss hó. Anya belém karolt, és vezetett. Ismerős volt az útvonal, de nem fogtam fel, hol is vagyunk. Ott álltunk az előtt a hely előtt. Vissza akartam fordulni, de anya szorosan tartott. Tiltakozni akartam, de az a gombóc még mindig ott volt, és nem engedte.

Még közelebb vitt, és végül már az erő kifolyt belőlem. Engedtem. Akkor nem sírtam. És most is csak meredtem a foltra, ahol a húgom eltűnt. Aztán...egy fülsértő hang közepette a hóba rogytam, és zokogni kezdtem. A vállam rázkódott, és az arcom elvörösödött az oda toluló vértől. Anya megfogott, és magához vont.

- Shh... – csitítgatott, és én a mellkasába fúrtam a fejem.

- Én nem akartam. – szólt rekedtesen a hangom, mintha nem is az enyém lett volna.

- Tudom.