Demons and Angels

Pennod 1.

Dean

Soha nem hittem abban, hogy a jövőmet bárki meg tudja változtatni. Esetleg én, azzal, hogy idő előtt meghalok. De a sorsom meg volt írva, az egész életem története kőbe volt vésve, elejétől a végéig. És bár úgy tűnhetett, én vagyok az, aki a legkiszámíthatatlanabb, leghevesebb természetű... Mindenki tudott rólam mindent. Nem volt rejtett énem, akit tisztelni, és szeretni lehetne, nem volt bennem titok. Csak Dean Winchester voltam, a Kansasi Lawrence-ből. Mindig ugyanaz vett körül. Bár a színek, a formák, a hangok, az érintések, a szagok változnak, egy kőszobron senki más nem hagy nyomot, csak a környezete. Önmaga nem. Mindaddig, míg nem jön egy huligán, és bele nem vési a monogramját. Egy kék szemű huligán.

A fejem a falnak nyomtam, ahogy próbáltam kiűzni Steve Walsh hangját az elmém margójára. Imádtam az énekes hangját, és az egész együttest, ahogy a hangszerek precíz összjátékban daloltak, de még ez sem volt képes mosolyt csalni az arcomra. Akármennyire is próbáltam nyugtatni magam, hogy van még öt percem, nem volt. Azért jól esett ez a kis hazugság. 

Bágyadt sóhajjal felültem, és megdörzsöltem a szemeimet, hogy kiűzzem belőle az álmatlan alvás nyomait. Hideg volt a szobában, biztos elfelejtettem bekapcsolni a fűtést. Az ablakot kívülről vastag jégvirág díszítette. Vártam pár másodpercet, aztán kimásztam a rám csavarodott takaró fogságából, és nem törődve vele, hogy meg vagyok izzadva - rég nem volt nyugodt éjszakám - felkaptam egy pulóvert a pizsamám fölé. Nagyokat ásítva ballagtam le a földszintre, be a konyhába. Szinte visszhangzott a lépteimtől a lépcső. Bár, ha jobban belegondolok, ezt minden bizonnyal csak én képzeltem be magamnak. Nem volt üres a ház, már úgy értve, hogy mindenütt ugyanaz a bútor állt, ami tizennégy évvel ezelőtt is. Csak az emberek hiányoznak belőle. 

A konyhában feltettem a kávét főni, és az egyik szekrényből elővettem egy rakat pirulát. 

- Sammy! - kiáltottam a lépcső irányába fordulva.

A tizenötödik évében járó öcsémmel éltem együtt, kettesben, ebben a nagy házban. Rá volt írva a ház fehér falaira, hogy magány, akármennyire is mi voltunk a nagy Winchesterek, a család, és az összetartás megtestesítői. Még akkor is,  ha az édesanyám tizennégy éve hallott, az apám kómában fekszik, és a bátyám a gyógyszerei nélkül nem meri kitenni a lábát az ajtón. Akár kisfilmet is lehetne forgatni rólunk. Remekül mutatna a főcímmel "A megtört család", alatta a "Bár keserű a múlt, de összetartja őket a szeretet" szöveggel. A képen meg persze a megjátszóan keserű mosolyunk. Talán valamennyire kielégítené az öcsém szeretethiányát a sok rajongói levél. 

Sam direkt hosszan hagyott, barna haja szanaszét meredezett a feje körül. A pizsamája furcsán csavarodott a testére. Ahogy a lépcső közepére ért, majdnem arcra bukott, a korlát mentette meg az életét. 

- Sammy, úgy nézel ki, mint aki éppen két csaj karjai közül mászott ki élete legmozgalmasabb éjszakája után - mondtam neki halvány mosollyal, mire ő csak grimaszolt egyet, és megpróbálta lesimítani a haját. 

Besétált mellém, és a pultra támaszkodott, próbálta összeszedni magát. Bár volt köztünk két év, már magasabb volt nálam. Persze, arcra még bőven kölyök volt nem is volt kérdés, ki az idősebb, mégis furcsa volt felfelé nézni, miközben hozzá beszéltem. A szeme alatti fekete karikák vastagok voltak, az arca holt sápadt, nagy, barna szemei csillogtak. 

- Mi van, Sammy? -kérdeztem, ezúttal kicsit komolyabban.

- Csak... Nem tudtam aludni. - Már akartam volna rákérdezni, de ő csendre intett . - Mindegy. Csak fáradt vagyok kicsit. - Fogta az előkészített pirulákat, és legyűrte őket a torkán egy nagy adag csapvízzel.