Ajkaim egy gyengéd mosolyba gördültek, ahogyan a tájat kémleltem, mit a televízión nagyítottam ki, amit hamarosan elkezdek megfesteni. Előttem egy hatalmas vászon feküdt, mi egy festménytartó állványon pihent békésen. Kezemben egy paletta volt, mire különféle akril színeket kevertem ki, hogy elérjem a megfelelő hatást. Köztük volt: fehér, halványkék, s ennek a sötétebb verziója, vittem bele kis élénk rózsaszínt, mit összekevertem egy kis narancssárgával, s nem utolsó sorban zöld, szürke és feketét használtam fel. Kezembe ragadtam az ecsetet, majd nekiálltam a festménynek. Ajkaim összepréseltem, s koncentráltam a vonalakra, a kontrasztra, arra, hogy hol kellene elmosódni a dolgoknak, hol élesedni. Egy szokásom volt, kidugni a nyelvem miközben erősen koncentrálok, és ez egészen kis koromra vezethető vissza. Emlékszem mikor már kiskoromban eldöntöttem, hogy sikeres művész leszek, de ehelyett, csak egy lány vagyok egy kis bérelt helyen , mi New York egyik legrosszabb, és legforgalmasabb helyén helyezkedik el. A kevés pénz, mit összespóroltam eddig, mind a megrendelésekből tudtam összehozni, néhány ember megbecsüli azt a kis munkát, amit belefektetek a festményeimbe. Igaz sosem kértem értük sokat. Nem tartottam őket olyan jóknak, mint ahogy azt a megrendelőim tartották, és ez valószínűleg így is marad. Egy kisebb sóhajt ejtek ki ajkaimon keresztül, ahogy a nyüzsgő külvilág be-be hallatszik a bukóra kinyitott ablakon. Kitekintve rajta, észreveszem, hogy már délután fele járhat, s lakótársam bármelyik percben hazaérkezhet. Tekintetem visszavezetem a tv-re, hogy elsajátítsam a táj kinézetét, majd hagytam, hogy kezemben az ecset saját életet éljen, s úgy mozogjon, ahogy akar. Másik kezemmel megragadtam a kisebb törlőkendőt, mi a derekam oldalán van beletuszkolva a nadrágomba, majd letöröltem vele az izzadság cseppeket, mik már a homlokomon gyöngyöződtek.
Nem sokkal később kulcscsörgést hallottam a bejárati ajtó felől, így nagyot sóhajtva, de pár pillanatra letettem az ecsetet, s utam az ajtó felé irányult. Mire odaértem, már Zack a kabátját rángatta le magáról, mit gyorsan az akasztóra biggyesztett, kilépve a cipőiből, gyorsan a helyére rugdosta őket. Majd a következő pillanatban, már szoros karok zártak magukhoz.
- hiányoztam? - Pusmogja a fülembe, míg egy apró puszit nyom a homlokomra.
- de még mennyire Zack. - Mosolygok fel rá. - Megnézed a következőt?
- még szép. - Ragadja meg kezem, és a vászon elé rángat. - ez gyönyörű Astrid, ha nem tudnám, hogy ilyen tehetséges vagy azt hittem volna, hogy kinyomtattad a vászonra a képet.
- Sose tennék olyat. - Kuncogok jót.
- ugye tudod, hogy el kellene vinned a munkáid egy stúdióba?
- Zack... annyira nem jók, hogy kiállítsam őket.
- ezt meg sem hallottam, holnap beszélek valakivel bent a nevedbe, hátha tudnak valamit tenni érted.
- Zack...
- nincs Zack ...
Sziasztoook!
Hát itt lennék egy új történettel, új ötlettel, szereplőkkel, helyszínekkel, bonyodalmakkal, és még amiket eltudtok képzelni.
Remélem ezt a történetemet is sokan fogjátok olvasni.
Jó olvasást!
Puszi :
- D
