Péter Srámek és én

Lara

Ahogy szinte kiugrottam a villamosból, és rohantam tovább a plázába, azon gondolkodtam, hogy miért is csinálom ezt.  Felhívott, erre én azt mondom neki hogy autókázzon le majdnem két órahosszát hogy találkozzon velem? Nem is vagyunk barátok, szegényre csak ráerőltettem magam. És most is azt csinálom, ráadásul még késésben is vagyok, remek.

A rohanástól összekócolódott hajjal, kipirulva érkeztem a pláza elé, ahol várt Péter. Oké. Nem vett észre, ha még gyorsan sarkon fordulok, akkor...

- Szia Lara! - kiáltott. Francba!

- Szia - fordultam vissza. - Bocsi, izé, csak hozni akartam kávét, de tulajdonképpen jobb is lesz ha a városnéző túra közben veszünk, mert ki fogsz fulladni - hadartam.

- Hé, nyugi - mosolygott. - Hát akkor merre?

- Hát, itt átszaladunk a zebrán - intettem, a zöld lámpára pillantva, ami ahogy elindultunk pislákolni kezdett.

- Gyere - ragadta meg a kezem nevetve, és elkezdett futni. 

- Őrült vagy - nevettem én is. - Ha miattad elcsapnak, megöllek.

- Nem engedem, hogy bajod essen.

- Ó, a kis hős - csipkelődtem. Viszont ahogy telt az idő tényleg kezdett az lenni. Miután mindketten hatszor elmondtuk, hogy hülyék voltunk, sétálgatás közben folyamatosan megnyíltunk egymásnak. Elmondtam neki a Zsoltis történetet, ő pedig azt, hogy anyukájáékat igyekszik minél jobban eltartani, anyukája viszont csak a sebész bátyjáról tud áradozni, aki már két éve haza sem látogatott. Ezután derűsebb témára tereltem a szót. Ő az éneklésről áradozott, én meg a filmekről.

- Akkor jó közös pont lenne nekünk egy musical - állapította meg. 

- Igen - derült fel az arcom. - Láttad a Grease-t? Igazi klasszikus..

- Persze, unalmas délutánaimon John Travolta után csorgatom a nyálam - cinizált.

- Hmm. Akkor a fiúk nem csinálják ezt, milyen meglepő.

- De, csak jól titkoljuk - röhögött.

- Szerencsétlenek vagyunk - nyugtáztam, fejemet rázva, mosolyogva. - Nézd itt a Dóm!

- Nagyon szép - mondta, de úgy hogy el se nézett az épület irányába, hanem egyenesen nekem szegezte a szavait.

- Nem ártana megnézned egy kicsit, hogy ezt megállapítsd - néztem rá gyorsan, féltem, hogyha tovább nézek rá, akkor hát, valami érzelmes lesz belőle. - Csinálok egy képet rólad a Dóm előtt jó?

Hátráltam, és lőttem róla a képeket.

Fél óra múlva a subway-es szendvicseinkkel és két kólával ültünk a rakparton, és néztük a Tiszát.

- Tudod a legtöbb egyidős velünk, ilyenkor arra készül, hogy itt ahol ülünk jól berúgjon - mondtam miközben nyújtózkodtam. A késő tavaszi idő nagyon kellemes volt. Péter követte a példám, és lekönyökölt az eggyel feljebb lévő lépcsőfokra, miközben megcsillant a tenisztől izmos karján a napfény. Talán nem is lenne olyan rossz "valami érzelmes". Miket gondolok? Gyorsan elkaptam a fejem. 

- Ne kapd el a fejed - nézett rám. Lebuktam.

- Akkor bambulhatlak egész nyugodtan? - próbáltam elviccelni. Eddig sikerült mindent elviccelni, ez miben lenne más?

- Egész nyugodtan - ismételte, mélyen a szemembe nézve. Jajj, azok a zöld szemek.

- Ugye, tisztában vagy azzal, hogy... - próbáltam akadékoskodni, de nem ment. Ő elmosolyodott és lassan, kínzóan közeledni kezdett. Én viszont nem bírtam tovább, a nyaka köré fontam a karom, és közelebb húztam. Végül ahogy az ajkaink összeértek, úgy éreztem hogy a körülöttünk lévő levegő is felizzott.