A rejtett titok

2. Fejezet - Elveszve a rengetegben

              Hazafelé tartva hatalmas szerencsémre nagyon kevesen voltak az utcán, úgyhogy szép lassan bandukoltam. Nem is tudtam volna gyorsabban sétálni, hiszen már most megfájdult a lábam ebben a cipőben, de úgy voltam vele, ha átveszem arra a papucsra, ami idefelé rajtam volt, akkor tuti sosem fogom betörni. Már messziről észrevettem, hogy az utca túlsó oldalán lévő buszmegállóban három fiú meredten figyel. Ha meg kellene saccolnom a korukat, akkor szerintem nem lehettek több, mint 16 vagy 17. Nagyon nehezen tudtam menni főként így, hogy minden porcikámban éreztem a tekintetüket. Előérzetem most sem csalt. Ahogy egy vonalba kerültem velük, hangos fütyülést hallottam a túloldalról. Próbáltam nem rájuk figyelni, hanem minél gyorsabban kikeveredni a látókörükből. A lábaimat amennyire tudtam kapkodtam. Az első elágazásnál lekanyarodtam, nem szerettem volna tovább bénázni. Biztos voltam benne, hogy itt is kell lennie mellékutcának, hogy visszatérjek arra az útvonalra amerről jöttem. Amikor már közel tíz perce sétáltam, és egyetlen leágazást sem találtam, akkor jutott eszembe, hogy elméletileg a telefonon kell lennie GPS-nek. Nem voltam egy nagy mobilzseni, de muszáj volt valamit kezdenem magammal, ha már egy ember sincs errefelé, hogy eligazítást kérjek.
Menet közben nagyon nehéz volt mindenre odafigyelni. Többek közt muszáj a tekintetemet a mobilra szegeznem, valamint ügyelnem kellett arra is, hogy ne essek el ebben a cipőben. Nagyon nehezen tudtam már menni, mindemellett a lábaim is kezdték feladni a harcot. Sosem értettem azokat a nőket, akik napi szinten képesek ekkora sarkú cipőkben járkálni, sőt vannak, akik futnak és táncolnak is bennük. Vagy szimplán ez lenne a normális, és bennem van a hiba? – futott át az agyamon, amikor a telefont bámulva egy hatalmas ütést éreztem az oldalamban. Több se kellett nekem. Teljesen elvesztettem az egyensúlyomat, pillanatok alatt a járdával néztem farkasszemet. A mobil pedig úgy repült ki a kezemből, mintha szárnyakat növesztett volna.
- Bocsánat, nem direkt volt.. – szólt egy vékony hang. Még szinte be sem fejezte a mondandóját, de már a vállamon landolt a keze és próbált felsegíteni. A hajam egyébként sem volt egy főnyeremény, de már biztos botrányos, és teljes tudatában voltam annak, hogy a ruhám is elszakadt.
Nagy nehezen felálltam, és az óvodáskorú kislányra pillantottam, ahogy a kezembe nyomta a mobilomat. Arca hófehér, hosszú szőke haja pedig lófarokba fogva. A tengerkék gömbszemei olyan tiszták és csillogóak voltak, hogy a sarkcsillag fénye sem elég ragyogó ehhez képest, mégis egy apró kis ijedtség tükröződött az arcán. Fehér hosszú ujjú felsőt viselt, és lila szoknyát. Ha akartam sem tudtam volna rá haragudni. Gyönyörű volt!
Kezei még mindig az enyémben pihentek, amikor egy férfi kezdett közeledni felénk. Gyorsan megvizsgáltam a ruhám. Elszakadva ugyan nem volt, de rettentően koszos lett. Éreztem én, hogy totál labilisan állok a cipőben is, de azt legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a sarka le fog törni. A kislány meredten, már a közel 20 méterre lévő férfire figyelt, aki egyre jobban kapkodta a lépteit. Az éjszakai lámpák nem világították át tökéletesen az arcát, első pillanatban egy középkorú férfinak gondoltam. Már mind a ketten a közeledő szürke alakra szegeztük a tekintetünket, amikor éreztem, hogy a kislány keze egyre jobban szorítja az enyémet. Arcára pillantva észrevettem, hogy szemét már patakok áztatják. Tekintete szomorú volt, ugyanakkor egy szisszenést sem mert kiejteni a száján. Úgy éreztem, hogy köze van ahhoz a férfihez, aki felénk tart. Ahogy közelebb és közelebb ért a rejtélyes alak, jobban kirajzolódtak a vonásai. Egy cseppet sem volt középkorú, sőt inkább jó fiatalnak saccolnám. Testfelépítéséből ítélve nem állhat messze tőle a küzdősport, az izmai érzékletesen kidomborultak a fekete pólója alól. Rövid gesztenyebarna hajába menet közben pár alkalommal beletúrt, majd két kezével megragadta a vékony kislány vállát.
- Te ezt, hogy gondoltad? Nem vagy eszednél!? - kiabált rá erős mély hangon, miközben farkasszemet néztek egymással. A szavaiba én is teljesen beleborzongtam. A lánynak már egyre jobban látszott a szemein, hogy nem bír a könnyeivel, és hangos zokogásba kezdett. Megszorítottam a kezét és a tekintetem összetalálkozott a férfiéval.
- Fejezze be, kérem! Túlságosan is belebújtam a mobiltelefonomba, a kislány segített felállni, nem történt semmi baj! – válaszoltam neki kissé dühös hangon. Sosem bírtam elviselni, ha kiabálnak valakivel, azt pedig főként nem, ha gyerekről van szó. Egy ideig még szótlanul bámult, majd újból a lányra szegezte a tekintetét.
- Már egyszer beszéltünk arról, hogy nem szabad szóba állnod mindenféle jött-ment idegennel! – itt már tényleg dühös lettem. Milyen jött-ment idegennek titulál engem? Épp közbe akartam szólni, amikor tovább folytatta a kis történetét..
- Belegondoltál egyáltalán, hogy mit kezdek veled, ha valami bajod esik? Most lett elegem belőled, azonnal haza megyünk! – parancsolt rá.
- Bocsánat, kérlek.. – mondogatta a kislány zokogás közben. Nagyon megsajnáltam! Az, hogy véletlen folytán nekem ütközött, egy dolog, de ettől függetlenül nem érdemelte volna meg ezt a megaláztatást. Kiszabadultam a kislány szorításából, és a kezét arrébb löktem a gyerek válláról. Hirtelen pillanat alatt farkasszemet néztünk egymással. A férfi arca egyre jobban kezdett megnyugvást tükrözni, barna szemeiben pedig láttam egyfajta meglepődöttséget. Fél percig szó nélkül elvesztünk egymás tekintetében, amikor zavaromban közbeszóltam.
- Ne csinálja ezt vele! Nem csinált semmit.. Sem.. Semmi rosszat.. – mondtam kissé halk, ugyanakkor zavarodott hangon. Szemeit még mindig az enyémre szegezte, miközben pislogás nélkül meredten figyelt. Éreztem, hogy az arcom lángokban áll, biztos voltam benne, hogy ezt ő is látja. Furcsa pillanat volt. Azt az érzést keltette bennem, mintha egy erős kapocs lenne köztünk, de nem emlékszem ilyen arcra, és ennyire erős érdeklődő tekintetre sem. Az egyszer biztos, hogy nem találkoztam vele, az pedig egyenlő a lehetetlennel, hogy ismernénk egymást. Hogy is juthatott ilyen az eszembe, amikor ő az első férfi, akivel ebben a városba szóba elegyedtem? De egyáltalán miért is álltam le vele vitatkozni, amikor semmi közöm hozzá? Hatalmas erőt vettem magamon, hogy képes legyek a lehető legmagabiztosabb hangon megszólalni! Nagyon nehezen jöttek ki számból a szavak.
- Nem hallja? – kérdeztem, és próbáltam megszakítani a kínos csendet. A lelkem még mindig összerezdülve, éreztem, hogy egyre kevesebb levegő árad belém, ezért kissé kapkodva kezdtem el zihálni.
A férfi még pár másodpercig hallgatott, majd erőltetetten ugyan, de egyfajta csibészes kisfiús mosolyra állt a szája.
- De, hallom! Minden rendben van? – kérdezte kacér arckifejezéssel. Már tényleg nem tudtam mit mondani, hiszen annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben el teleportáltam volna magam a helyszínről. Tekintetem úgy ingázott ide-oda, mint a népszerű RETRO yoyo játék. Nem szerettem volna rájuk figyelni.. felmértem a legközelebbi házban lévő falhoz támasztott létrát, az alatta bóklászó kiskutyát, az úton elhajtott autót, a mobiltelefonomat. Olyan terepszemlét tartottam, mint egy rendőr nyomozás során, amikor hirtelen halk kuncogásra lettem figyelmes.
Lenéztem az apró kislányra, aki fogalmam sincs mikor fordult meg, de már szemben állt velem. Arcán még ott rejtőztek a sírás nyomai, de már kevésbé volt szomorú. Fülig érő szájjal mosolygott, észrevehetően próbálta magába folytani, hogy ne törjön ki belőle a hangos kuncogás. Tudtam, hogy rajtam nevet, ezért a feszültség még jobban elhatalmasodott rajtam. Nem elég, hogy sikerült a padlón kikötnöm, törött sarokkal és koszos ruhában állok itt, egy beszélgetés alatt zavarba hoznak, emellett pedig egy nevetség tárgyává is válok.. balszerencsés nap!
- Mókásan festek, mi? – kérdeztem.
- Borzalmas! – mondta a vékonyka hang, miközben már hangos hahotázásba kezdett. A férfire pillantva láttam, hogy mosolyog ugyan, de a szemeiből tükröződik a komolyság. Úgy látszott, hogy mintha meg sem hallotta volna a lány mondandóját, hiszen semmit sem reagált rá. Próbáltam nem rá koncentrálni.. bár nagyon nehéz volt, hogy ne vegyek róla tudomást!
- Ne ronts a helyzetemen! – parancsoltam rá, miközben átvettem a papucsomat, a törött sarkú cipőt pedig a kukába dobtam! Biztos voltam benne, hogy nem lehet megcsináltatni, és egyébként sem nekem való.
- Itt állok az autómmal pár utcányira, ha gondolja, elvihetjük! – szólt a férfi.
- Persze, és Ön lesz a macsó jó úriember? Egyszer jött-mentnek hív, utána felajánlja, hogy elvisz?! Nem kérek ebből, köszönöm! Egyébként is a Calle Cedra utca pár percre van.. – válaszoltam, egy kissé még ingerülten. Erős szúró tekintetem mögé próbáltam rejteni a zavarodottságot. Úgy gondoltam sikerül is, mivel a férfi elmosolyodva megragadta a kislány kezét és hátat fordított nekem. Már sikerült fellélegeznem, és elkerülnöm azt, hogy paradicsomfejjé válljak, amikor újból megszólalt.
- Sok szerencsét, ha még sem találja meg, az utca elején várjuk! – majd ezzel elindultak. Úgy sétáltak végig kézenfogva, mintha egy divatbemutató új kollekcióját mutatták volna be. A férfi sietősen kapkodta ugyan a lábait, de a kislánynak sikerült lépést tartani vele. Mozgásukban és a kisugárzásukban volt valami különleges. Végig figyeltem őket, amíg még kirajzolódott alakjuk a sötétben.
A mobiltelefonomon újra próbáltam beállítani az útvonaltervezőt, hogy végre hazataláljak. Már épp betöltés alatt állt, amikor az akkumulátor nem bírta tovább és lemerült. Legalább ötször próbáltam bekapcsolni, de a végén már a kezdőképernyőt se adta be.
- Ez az én formám! – gondoltam, majd elindultam egyenesen. Az út végéhez érve eltűnt a járda, és nem láttam mást, csak egy hatalmas erdőt. Még egy pár percig egyhelyben álltam, hátha jön valaki aki eligazítana, de egy árva lélek sem járt erre. Az pedig egyenlő volt a lehetetlennel, hogy visszaforduljak! Láttam magam előtt, ahogy kinevetnek, és a férfi beképzelt arckifejezésére sem voltam kíváncsi! Nem akartam vele beszélni, vagy újból hülyét csinálni magamból, a másik pedig, hogy nagyon rosszul is voltam a történtek miatt, ezért hát elindultam.
Reméltem, hogy csak pár kilométert kell gyalogolnom a szomszéd városig. Reménykedtem abban is, hogy a véletlen folytán legalább egy telefonfülkét találok valahol, ahonnan Taxit tudnék hívni. Az útról nem akartam letérni, mert félem, hogy akkor biztosan úgy eltévednék, hogy a rendőrség sem találna meg. Amikor már olyan távol értem, hogy csak a város fényeit láttam, akkor egy kicsit sietősre vettem a lépteim. Bár ez enyhe kifejezés, hiszen úgy kapkodtam a lábaim, mint aki most akarja elsőként lefutni a Maratont. Csak fákat láttam és elvétve egy-egy lámpát, ami épp, hogy halványan bevilágította az úttestet. Úgy éreztem magam, mint egy rossz horror filmben, amikor a gyilkos csak a megfelelő időpontra és a tökéletes helyzetre vár, hogy elejtse a zsákmányt. Persze belőlem nem marad semmi, a holtestemre sem fog senki rábukkanni, hiszen biztosan elás valahol. Az pedig lehetetlen, hogy sikeresen érjen véget a sztori!
Közel fél óráig rohantam papucsban, koszos ruhában, és a félelmemet egy idő után már nem tudtam leküzdeni. Lelkileg mindig erős voltam, vagy legalább is próbáltam nem kimutatni a negatív hatások eredményét a nagyvilág felé, de most egyszerűen nem ment. Épp zsebkendő után kutatva tűnt fel, hogy egy autó kezd közeledni felém. – Itt a vég! – gondoltam magamban, miközben a porcikáimban éreztem a hatalmas félelmet. Olyan csendben közeledett, hogy képes voltam végiggondolni a temetésem, láttam magam előtt Anyám arcát, ahogy az utolsó virágot dobja a koporsómra. Még arra is volt időm, hogy a halálom előtt elköszönjek mindenkitől! Már csak pár méter választott el a halk guruló micsodától, amikor úgy döntöttem, harcolnom kell az életemért, ezért még gyorsabban kezdtem rohanni. Az autó persze hamar utolért! Éreztem, hogy mögém érve lassabban pörög a motor, és a reflektor is pár alkalommal erősebben megvillan. Már épp azon gondolkodtam, hogy feladjam magam és közöljem a gyilkossal, hogy a gyors, de fájdalom mentes halálra vágyom és köszönjön el helyettem a szeretteimtől, amikor mellém érve próbálta tartani velem a lépést. Oldalra pillantva láttam, hogy nem egy hétköznapi autóról van szó. Első látásra BMW-nek saccoltam, de aztán sikerült beazonosítanom, hogy egy szuper fekete Nissan Gtr tulajdonosa fog véget vetni az életemnek. Azért is voltam ennyire biztos benne, mert még otthon Barcelonában Phil beráncigált egy autószalonba, és legalább egy órát kellett csodálnom ezt a négykerekűt.
Nagyon nem voltam formában, mert már éreztem, hogy a lábaim nem bírják tovább. Könnyes szememet pár alkalommal erősen megdörzsöltem, már a kezemet is megfogta a szempillaspirál, úgyhogy tuti jól elkentem a sminkemet is.
- Meddig akar még rohanni? Jöjjön! – kérlelt egy mély hang az ablakból kiszólva. Egyből felismertem a férfi hangszínét, bár nem hittem volna, hogy az erdőbe is utánam fog jönni. A félelem egy cseppet mérséklődött, bár makacsul még továbbra sem voltam hajlandó beszállni az autóba.
- Amíg nem találok egy telefonfülkét, vagy valakit, aki segít hazajutnom! – vágtam rá.
- Ez egyszerűen elképesztő, maga tényleg ennyire hajthatatlan? Közel 5 kilométert megtett háromnegyed óra alatt, visszafordulni nem akar, az pedig, hogy még fél napot fogok maga mellett kullogni az autóval, felejtős! Ha nem száll be magától, akkor kénytelen leszek drasztikusabb módszerekhez folyamodni! – mondta.
- Hogy mi? Be akar ráncigálni az autóba? – kinevettem.
- Ha kell, akkor igen! – válaszolt. Úgy tettem, mint aki meg sem hallja a mondandóját, csak sétáltam az úton, ő pedig lépésben haladt velem. Tudtam, hogy nem állna meg, az ilyen macsó egyéneknek csak a kocsin belül nagy a szájuk. Valóban, így is történt.. nem szállt ki! Még közel tíz percig csak sétáltam, néha egy-egy morgást hallottam az autóból. Nem, hogy megijesztett volna, inkább tetszett, hogy nem csak én szenvedek.
- Valami van az úton! – szólt, majd elképesztő gyorsasággal leállította a motort és megállt.
– Szálljon be! – folytatta már sokkal komolyabb és erősebb hangon.
- Én nem látok semmit! – hazudtam. A szemem ugyan nem volt tökéletes, de biztos voltam benne, hogy csak egy kidőlt fa van az út közepén. Múlthéten egy hatalmas vihar söpört végig a fél országon, még a híradóba is bekerült, úgyhogy valószínűleg még ennek a maradványa. A férfi továbbra is kérlelt, hogy szálljak be az autóba, de én kis vigyorral az arcomon csak gyalogoltam tovább egyenesen. Amikor látványosan kezdett kirajzolódni, hogy ugyan az nem egy fatönk, hanem valami hatalmas állat tart felénk, akkor kezdtem átérezni a helyzet súlyát. A lehető leggyorsabban megfordultam, azzal a lendülettel pedig a férfi kicsapta a kocsiajtót. Nem volt időm a makacsságomat előtérbe helyezni, amikor már számításba kellett vennem, hogy talán veszélyes is lehet. Az anyósülésen aludt a kislány, de pillanatok alatt felkaptam, és az ölembe ültettem. Próbáltam ügyelni rá, hogy ne keltsem fel! Ahogy becsuktam az ajtót a motor felpörgött, és már indultunk is.
- Kösse be a biztonsági övet! – parancsolt rám a férfi.
- De miért nem fordulsz meg? – kérdeztem ijedten, miközben eljátszottam a biztonsági övvel.
- Na és hol tudnék megfordulni? Nyugi, nem lesz semmi baj! Végig kell mennünk az úton, Beckenben tudunk csak visszafordulni. – mondta hadarva.
Ahogy közelebb értünk a „rejtélyes micsodához", akkor láttam, hogy ha makacsul tovább próbálok sétálni, valószínűleg egy vaddisznó vacsorájaként végzem. Főként így tavasszal elég veszélyesek is lehetnek.
Amikor már elhagytuk az állatot, a férfi arcán újra láttam azt a kis csibészes vigyort, és az elégedettséget. Mint aki egy játékban nyertesül jut ki. Úgy éreztem, hogy újra sikerült totál hülyét csinálnom magamból. Nagyon mókás szituáció volt. Próbáltam a lehető legjobban magamba folytani a nevetést, de nem sikerült. A kislány a kuncogásom hallatán fel is kelt, de a szemét megdörzsölve fordult egyet, és visszaaludt.
- Úgy látszik, nagyon álmos lehet. – mondtam a férfinak. Kezével végigsimította a kislány homlokát, elmosolyodott, majd újra az útra szegezte a komoly tekintetét. Talán a helyzet is közrejátszott, hogy már nem éreztem zavarban magam a társaságában.
– Mit csinált, hogy ennyire kiütötte magát? – kérdeztem.
- Ez hülye kérdés volt.. – válaszolt, majd folytatta. – Kezdjük inkább ott, hogy miért nem szállt be az autóba, amikor szóltam?
Nem volt erőm újra szóváltásba elegyedni vele, emellett nem szerettem volna, hogy valami oknál fogva újra zavarba kerüljek, ezért a lehető legegyszerűbb módon ki akartam kerülni a kérdését.
- Felejtsük el! – mondtam, és azzal a lendülettel oldalra fordítottam a fejem.
- Nem! Nem fogjuk elfelejteni! – parancsolt rám, amikor egy hatalmas, éles kanyarral megfordult a kereszteződésben. Látszott, hogy sosem voltam hozzászokva az ilyen vezetési stílushoz, nagyon nehezen tudtam megtartani magam, hogy ne dőljek a nyakába, vagy esetleg ne fejeljem le az ablaküveget. De már egyáltalán nem szóltam semmit, nem akartam beszélgetni! Egyszerűen csak minél előbb haza szerettem volna érni, és álomra hajtani a fejem. Ez a mai kaland kimerítő volt! Már csak a fákat bámultam, miközben a kislány folyamatosan az ujjaival a hajamat birizgálta.