Online Dobverő [Ashton Irwin FF]

Harmadik fejezet - Nekrológ

HARMADIK FEJEZET

/When your thoughts are all I see/

- Arra, hogy... hogy... - próbálom kinyögni, de nem megy. Egyszerűen nehezemre esik, nem tudom kiejteni a szavakat a számon.

- Micsoda? Nem hallottam - kezd el pötyögni, aztán rám néz.

- Nem tudom kimondani - suttogom magam elé, s ki akarom zárni a fejemből a zavaró gondolatokat, Ashleyt, mindenkit. Nem akarok emlékezni rá, ahogy fogja a kezemet, ahogy belenéz a szemeimbe, ahogy megérint... El akarom őt felejteni, mindent, ami vele kapcsolatos.

- Öhm... Szakított veled a barátnőd? - kidülledt szemekkel fürkész, mire elhúzom a számat, és megvakarom a tarkómat. Mégis mit mondjak erre?

- Fogalmazhatunk így is - bököm ki végül, és lehunyom a szememet. Talán ő majd segít megérteni, hogy az én drága Ashley-m miért tett olyan dolgot, amiről tudta, hogy hatalmas hülyeség. Pedig én szerettem őt, megvigasztaltam, amikor szomorú volt, vele örültem, mikor kellett. Támogattam, és úgy vonzott magához, mint még soha senki. Barnás haja ott lebeg még mindig előttem, és, ha alvásnál lehunyom a szememet, őt látom meg először. Kísért engem, amiért ezt tettem.

- Szeretted, igaz? - teszi fel továbbra is a kérdéseket, én pedig kezdem úgy érezni, hogy nem csak tanulni akar, hanem igaz barátokat is, akik segítik őt a nehéz időben. Ezzel nincs is semmi baj, de miért pont én? Megannyi ember van az interneten, akik örülnének neki, de én most... Most csak felejteni akarok.

- Igen, nagyon - nyelek egyet, s kinézek az ablakon, ahol meglátok egy ismerős figurát. Ashley anyja. Mégis mit keres itt? - Ööö... Most le kell lépnem, később visszahívlak, ha szeretnéd, jó?

- Oké.

Kinyomom, és sietek kifelé a nappaliba, ahol a fiúk veszekednek. Értetlenkedve néznek rám, és faggatnak, hogy mi oka annak, hogy abbahagytam a Skype-ot. Nem méltatom most őket válaszra, rohanok, hogy ajtót nyissak Ashley anyukájának. Mikor kinyitom a mahagóniajtót, megdöbbenek. Két boríték van nála, és felém nyújtja.

Sejtem, hogy miért van itt, és tudom, hogy mit akar, de képtelen vagyok felfogni. Nem akarom tudatosítani magamban, még akkor sem, ha a tény az tény. Le kell állnom a folytonos rágondolással, le kell róla mondanom. Muszáj, különben bele fogok őrülni a hiányába, és én azt nem élném túl. El kéne menni valami jó kis szórakozóhelyre, felszedni pár lányt, és eldönteni, hogy melyik lesz az, aki megoldja a problémámat, de bevallom, nincsenek ínyemre ezek az egy éjszakás kalandok. Még akkor sem, ha mások "ebből élnek", ez az, ami boldoggá teszi őket. Én nem tartozom közéjük.

- Remélem eljössz - morogja felém a szavakat, én pedig halkan megköszönöm, és visszamegyek a fiúkhoz. Mindegyik úgy néz engem, mintha marslakó lennék, vagy tudom is én.

- Mit kaptál? - kíváncsiskodik Calum, szinte már rám folyik a kanapé háta mögül. Megrázom a fejem, és megnézem a feladókat. Az egyiket Ashley írta, a másikat az anyja. Megrándul a gyomrom, és zsibbadni kezd a lábam. Mit akar Ashley? És, ha nem szabad elolvasnom? De akkor minek hozta volna az anyja? - Add már ide! - kapja ki a kezemből, mire mérgesen hátranyúlok, és visszaveszem a jogos tulajdonom.

Sosem játszottam vele, nem bántottam, mellette voltam, amíg el nem kezdtünk turnézni. Talán azért tette, mert nem bírta? Vagy miattam, tényleg? Nem hiszem el, vagy ha igen, akkor nagyon tudom magam elől titkolni. Nem mondtam neki elégszer, hogy mennyire szeretem, és, hogy nélküle egy roncs vagyok. Szüksége lett volna rá.