Just for You - Novellák

Alone

"Tudod, - bújtam hozzá szorosan. -jó nekem ez így, egyedül.

Mekkora hazugság volt."

Egy fiút pillantottam meg. Fekete haja a szemébe lógott, a kósza tincsek alól gyönyörű, mélykék szemek pillanatottak rám. Egy pici sóhaj hagyta el a számat. Zavartan lesütöttem a szemem.
- Bocsánat! - mondtam, és legugoltam, hogy összeszedjem a leesett könyveimet, mappáimat.
- Nem, nem. Én bocs. - szabadkozott és ő is lehajolt. Együtt szedtük össze a cuccaim.
- Tessék. - nyújtotta felém a rajzmappám és pár ceruzát. - Ó! Te rajz szakos vagy, igaz? - kérdezte kíváncsi, csillogó szemmel.
- Igen, első éves vagyok. - tettem hozzá, miközben begyömöszöltem a dolgokat a táskámba. A fülem mögé tűrtem a hajam és ránéztem. - Te pedig...?
- Másod éves. Szintén rajzszakos. - mosolyodott el és felém nyújtotta a kezét. Tenyerébe csúsztattam az enyém.
- James Lackwood. - mutatkozott be és finoman megrázta a kezem.
- Nora. Nora Matthew. - mondtam, mire elmosolyodott.
- Szép név. Illik hozzád. - jelentette ki még mindig mosolyogva.
- Köszönöm. - pirultam el, és megint a fülem mögé tűrtem egy kiszabadult tincset. Erre ő felkacagott. Gyönyörű nevetése volt... De... Nem igazán tudtam hova tenni.
- Mi olyan nevetséges? - kérdeztem durcásan.
- Semmi. - mondta, és közben összeráncolta a szemöldökét. Száját összepréselve nézett rám, de a szeme nevetett.
Kinyitottam a számat, aztán inkább becsuktam. Megráztam a fejem, majd sarkon fordultam és elsiettem. James utánam kiáltott.
- Hé, hé, várj már! - hallottam lépteit mögöttem. - Nem úgy értettem.
- Mit nem 'úgy' értettél? Kinevettél. Ezt nem igazán lehet máshogy érteni. - néztem rá vádlón. Ahogy elmerültem szemeiben a dühöm elpárolgott. Nem lehetett rá haragudni. - Meg aztán... Azt sem tudom miért nevettél...
- Én csak... Elpirultál. És olyan édes volt... De igazad van, és bocsánat. - nézett mélyen a szemembe. Valószínűleg felfedeztem, hogy nem igazán szór villámokat a tekintettem, mert elmosolyodott. - Mit szólnál egy kávéhoz, engeszelés képpen? Mondjuk.... most? - csintalan mosolya még mindig ott virult az arcán és várakozón nézett rám. Színpadiasan sóhajtottam. Arca megrándult.
- Kérlek! -suttogta.
- Na jó. Egy kávé. - mondtam, mire gyönyörű mosolya újra felragyogott.
- Egy kávé... - ismételte meg vidáman, majd kitárta előttem az ajtót. A nap hét ágra sütött, elvakította a szemem. Hunyorogva léptem ki a tavaszi külvilágba. Minden olyan szép volt. Túl szép. Álomszerűen szép.
A kávéházban gyorsan teltek a percek. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Beszélgettek, nevettek. Egyre messzebbről láttam az egészet. Valami húzott hátrafelé. Vissza.
Fény szűrődött be. Pislantottam egyet. Megdörzsöltem a szemem. Még mindig láttam magam előtt őket. A boldog lányt, és a fiút. Aztán az is eltűnt. Sóhajtottam egyet, próbáltam realizálni magamban, hogy hamis vágyakkal veszem körül magam. Hamis volt az álom. Igen... Egy álom volt csupán, semmi több. Egy fájó, gyötrő álom. Felkeltem, felöltöztem, megreggeliztem. Aztán a vászon elé álltam, és vadul festeni kezdtem. Kiadtam magamból az elfojtott érzéseket. Dühöt, szomorúságot, fajdalmat. Magányt. Aztán kiesett az ecset a kezemből. Eddig bírtam. A földre hanyatlottam és zokogni kezdtem. Maggie odakocogott hozzám. Átkaroltam vastag nyakat és bandájába fúrtama fejem.
- Tudod, - bújtam hozzá szorosan. - jó nekem ez így, egyedül...