Just for You - Novellák

Come back to me

Eszméltlen nap! De tényleg! Az egész rosszul kezdődött. Anya és apa megint veszekedtek reggel, és annyira belemerültek, hogy rólunk teljesen elfeledkeztek. Gyorsan tisztába tettem Loran-t, a kisöcsémet, tömtem egy kis baba kaját a szájába és megpróbáltam jelezni anyának, hogy van egy kisgyereke, akire ügyelnie kéne, amíg mi suliban vagyunk. Hát nem sikerült. Úgyhogy betettem a járókába, fogtam a húgom, Katie-t és elindultunk a suliba.
A szüleink valaha jó szülők voltak, de a harmadik gyerek után a családunk anyagi gondokba ütközött. Anya apát vádolta, apa meg őt. Innentől fogva már semmi nem volt úgy, ahogy megszoktuk, a családunk rendje kerekestül felfordult. Hirtelen rám hárult minden felelősség. A kér kistesóm nevelése, hurcolása, sőt, sokszor még a bevásárlás, és a főzés is! Minden gond akkor kezdődött, amikor Nataniel elment...
A suliba érve elbúcsúztam a hugomtól, aki egy sarokkal arrébb járt iskolába.
-Légy jó! - néztem a szemébe és szorosan megöleltem.
- Mindig az vagyok. - mondta halkan Katie, és ő is szorosan átölelte a derekam.
Felmentem az osztályterembe és a lehető legészrevehetetlenebbül besurrantam az utolsó padsorba. Persze senkinek sem tűntem fel. Régebben voltak barátaim, vagyis igazából csak egy. Nataniel. A szomszédban lakott, így egészen kicsi korunk óta ismertük egymást. A legféltettebb titkainkat is megosztottuk egymással és valami különleges kapocs miatt, teljesen megértettük a másikat. Egy suliba jártunk, egy padban ültünk, szinte teljesen teljesen össze voltunk nőve. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, a kapcsolatunk megváltozott. Bensőségesebb lett. Én - bevallom - teljesen beleszerettem. De erről soha nem beszéltünk és én sosem tudtam meg, hogy ő hogy érez irántam. Nem is tudhattam meg, mert Nate kilencedik után a családjával Angliába költözött.
Azóta áll így a helyzet, én pót szülő vagyok, nincsenek barátaim és a suliban még a tanárok sem vesznek észre. És a legjobb az egészben az, hogy ez a világon senkit nem érdeke.
A mai napon pár "nagyon vicces "osztálytársam jött oda hozzám. Szünet volt, én az udvar egyik eldugott padján üldögéltem (még régebben találtuk Nate-tel) amikor röhögés harsant fel mögöttem.
- Helló, Bianca! - köszönt rám az egyik, azt hiszem Mark. Már kétszer bukott, szóval végzős lenne. Elég fura srác. - Mi a helyzet? - vigyorgott idiótán.
- Semmi. - mondtam halkan, értetlen arckifejezéssel.
- Hiányzik Nataniel barátod? - röhögött a képembe egy másik.
- Fogd be. - néztem rá komolyan. Nate nem igazán volt jóban a fiúkkal az osztályban. Mindig szivatták, csesztették, mert ő volt a "jó fiú". Mármint hozzájuk képest...
- Nyugi, mi csak barátkozni akarunk. -röhögött Mark és a vállamra csapott.
- Képzelem. - néztem rá, és a tekintetem villámokat szórt.
- Nate eléggé kielégített, igaz? - kérdezte a harmadik, mire a kezem már lendült is felé, de ő elkapta a csuklóm.
- Barátság extrákkal? - vonta fel a szemöldökét Mark, majd újra röhögni kezdett.
- Hagyjatok békén! - kiabáltam, és megpróbáltam beszakadni az épületbe. De a fiúk sorfalat álltak és megállítottak.
- Ne olyan gyorsan, kislány. - vigyorgott az egyik, már nem tudtam megítélni melyik.
- Szálljatok le rólam! - rántottam ki a kezem a szorításból és sprintelni kezdtem a suli felé. Szerencsére nem jöttek utánam, egyre gyakrabban hallatszott a röhögés mögöttem. Elegem volt. Mindenből. Az egész rohadt életemből. Hiányzott Nate. Nagyon.
Kiviharzottam az épületből, figyelmen kívül hagyva a portás kiáltásait. Nem érdekelt. Többé már nem. Hisz semminek nem volt értelme nélküle.
Lihegve értem ki az utcára, és a szememből folyni kezdtek a könnyek. Zokogva álltam az esőben, ami közben szakadni kezdett.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán pár perc, de lehet hogy csak egy pillanat. Egy alak közeledett felém, de a párás szemen miatt nem ismertem fel. Ő megtorpant. Valahogy ismerősnek tűnt. A világos szőke haja, zöldes szeme, ő egészében. Aztán leesett. Ő volt az. Nataniel. Rohanni kezdtem felé és a nyakába borultam. Ő szorosan ölelt, az én szememből pedig öröm könnyek csurogtak.
- Hát visszajöttél. - suttogtam meghatottan és úgy szorítottam magamhoz, hogy a karom is belezsibbadt.
- Visszajöttem. - erősítette meg suttogva és a hajam kezdte simogatni. Aztán lassan elengedett. Még mindig nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az.
Az arca kicsit megváltozott, férfiasabb lett. Sötétszőke haja máshogy volt vágva, de én nem bántam. Tetszett. Ő is engem figyelt, pillantása szeretettel volt teli. Tenyerébe fogta az arcom és tekintetembe fúrta magát. Aztán lassan egyre közelebb hajolt.
- Mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül, de a hangom alig volt több suttogásnál.
- Azt, amit már réges rég, meg kellett volna tennem. - mondta, majd végül ajkát az enyémre tapasztotta. Óvatos volt, mintha arra várna, hogy mikor török apró darabokra. De én nem tettem. Hanem visszacsókoltam. Visszacsókoltam, hát persze hogy visszacsókoltam! Hisz erre vártam, már... Isten tudja mióta!
Hirtelen a világ minden baja elmúlt, eltűnt körülöttem. Csak Nate volt és én. Senki és semmi más.
A csóknak hamar vége lett. Nate elhúzódott és mélyen a szemembe nézett, majd azt mondta:
- Boldog szülinapot B! (ejtsd "bí" ⬅ szerk.)
Ja tényleg. Ma van a születésnapom. Ennél jobb ajándékot még álmodni sem mertem volna. :D

Sziasztok! 💙 Egy kicsit (= nagyon) megcsúszva, de itt a következő rész! Remélem tetszeni fog és holnap is hozok egyet! Egyébként az én ujjaim belepusztulnak ezeknek a gépelésébe, nem tudom, mások hogy csinálják... Na mindegy :D Légyszi vote-oljatok és kommentteljetek, hogy tudjam, hogy tetszik-e! 😄 Nagyon köszi, szeretlek titeket! 😘
Xoxo,
A