Seventeen /Brooklyn Beckham fanfiction/

1. Me Myself & I

„Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni." – Walt Disney

Azt mondják, nem szabad elpazarolni a fiatalságunkat; legyünk szabadok, függetlenek, kalandvágyók ameddig csak lehet. Bár én is ezt tehetném...
7 éves voltam, mikor az apám itt hagyott minket az éj leple alatt. Akkoriban egy jól menő vállalat feje volt itt, Londonban, talán még ma is az, fogalmam sincs. Dúskáltunk a pénzben, kiskoromban mindent megkaptam tőle, amire csak vágytam. Hercegnőként bánt velem, a testvéreimmel pedig királyfikként. Dylannel, a bátyámmal például órákat focizott hatalmas kertünkben, Collin, az öcsém, aki akkor még csak 1 éves volt, hosszú babakocsis sétákat élvezhetett vele. Minden... csodálatos volt. Talán túlságosan is tökéletes. Egy hónappal távozása előtt apám különösen kezdett viselkedni. Mikor hazajött, nem szólt senkihez, reggelente pedig még azelőtt lelépett, hogy mi felkeltünk volna. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, de mikor a 7. születésnapomon arra ébredtem, hogy anyával veszekednek a konyhában, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem is lett. Azon a reggelen láttam őt utoljára. Nem köszönt el. Nem adott puszit. Szó nélkül vágta be maga mögött az ajtót, de úgy, hogy beleremegett az egész ház; és többé nem jött vissza. Ezt persze akkor még nem tudtam. Minden este vártam, hogy felbukkanjon az autója, de nem történt semmi. Pár héttel később kaptunk csak hírt róla, azt is az ügyvédjétől, aki közölte, hogy apánk nem kíván bennünket a házában látni többet, azonnal távoznunk kell. Mindössze egy bankkártyát küldött nekünk, rajta annyi pénzzel, hogy egy lakást tudjunk bérelni. Természetesen mindezt válóper követte, amit anya egyetlen könnycsepp és szó nélkül állt ki; és azóta sem láttam őt sírni. Apám megváltoztatta őt. Nem volt már sehol a mosolygós háziasszony, aki mindig vicceket mesélt, és aranyos üzeneteket rejtett az uzsonnás dobozunkba. Helyét egy megfontolt, érzelmektől mentes emberi roncs vette át, akit ott ütött meg az élet, ahol csak érte.
Apám távozása engem ráébresztett, hogy senkiben sem bízhatok meg, hiszen a biztos pont az életedben, az ember, akire mindenedet rábíznád, akinek minden egyes szavát elhiszed, egyszer ő is el fog hagyni. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. És hogy mi fáj legjobban ebben az egészben a mai napig? Hogy fogalmam sincs, miért lépett le az apám. Talán megromlott a házasságuk? Esetleg megunta az életet mellettünk? Netán megismert egy másik nőt? Ki tudja? Azt hiszem, a választ már sosem tudom meg, hiszen azóta nem láttam az apámat, hogy 10 évvel ezelőtt kicsörtetett az ajtón. Még egy átkozott levelet sem küldött. Sokáig szomorkodtam miatta, hiányoltam őt, de rá kellett ébrednem, hogy nem ér ennyit az egész. Felnőttem. Nélküle. És így utólag, egyáltalán nem bánom, hogy nemvolt részese. Nem érdemelte meg, hogy mellettem legyen.
Persze néha eltűnődöm, mi lett volna, ha mégis marad, ha az életem része lesz.Lehet, hogy más ember lennék; valaki, aki bátran alakít ki új kapcsolatokat,ismerkedik másokkal, és nem zárkózik el a külvilágtól. Igaz, talán nem lennék ilyen szókimondó sem, akit nem érdekel mások véleménye, és ezt a tulajdonságomat pedig nem igazán kívánom elhagyni. Ez tesz azzá, aki vagyok.Leila Sparkle-lé.
- Leila! Gyere, megjött Mrs. Robinson! – kiabálta anya, mire sóhajtva letettem az addig kezemben tartott ceruzát a vázlatfüzetem tetejére, melybe egészen idáig rajzolgattam.
Apám távozása után nem találtam a helyemet, képtelen voltam elfoglalni magamat,úgy éreztem, egy senki vagyok; sokáig magamat hibáztattam az egész kialakult helyzetért. Anya ekkor találta ki, hogy vesz nekem pár színes ceruzát, meg előkeres pár lapot, és rávesz, hogy rajzoljak valamit. Bármit, ami a fejemben jár, az érzéseimet, a vágyaimat, akármit. Emlékszem, napokig csak kerülgettem őket; az apámra emlékeztettek, tőle kaptam színezőket és hasonlókat utoljára.De aztán... Nem is tudom, ösztönösen nekiálltam rajzolni, mert egyszerűen ahhoz volt kedvem. Mindenféle krikszkrakszokat pingáltam, 7 évesen körülbelül ennyi tellett tőlem, de ahogy múlt az idő, és egyre nagyobb lettem, már egészen más volt a helyzet. A rajzolás a hobbimmá vált, ami kikapcsolt, és elfelejttette velem, milyen nyomorúságos és üres is az életem.
Körülbelül 14 éves lehettem, mikor egy újabb fordulat következett. Már nem egyszerűen csak firkálgattam, ami eszembe jutott, hanem... terveztem. Ruhákat,cipőket, ékszereket, különféle kiegészítőket. És nemcsak egyszerű darabokat,melyeket a magamfajták hordanak, mivel nincs pénzük másra, hanem igazi,kifutóra illő különlegességeket. Sokáig fel sem fogtam, mit és miért csinálok,de mára már tudom, hogy így teremtettem magamnak egyfajta álomvilágot, melyben minden megtörténhet. Én, a csóró kiscsaj is tervezhettek mesés darabokat, és közben elképzelhetem, hogy egy világhíres divatcégnek dolgozom, vagy valami ilyesmit. Gyerekes butaság, tudom, de nekem csak ennyi maradt: álmodozás. Az semmibe sem kerül, nem igaz?
Ahogy teltek az évek, már nem sikerült megtartanom magamnak a kis „titkomat",anya tudomást szerzett az alkotásaimról. Valójában egészen addig nem is gondolkodtam el azon, hogy tudok-e egyáltalán rajzolni, vagy van-e tehetségem,egyszerűen nem érdekelt. De mikor anya kíváncsian átlapozta egyik mappámat,feszengeni kezdtem, s féltem, hogy csak kedves mosollyal az arcán meg simogatja a fejemet, és aranyosnak titulálja a „munkáimat". Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor egyáltalán nem így történt.
- Leila... Ez... Ezek fantasztikusak! – lapozott egyet a füzetben – Ezeket te tervezted? – ámuldozott.
- Nos... Igen. – pirultam el.
- Hihetetlen! Kicsim, ezek a tervek... Megérdemlik, hogy megvalósuljanak. –nézett egyenesen a szemembe.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Jól hallottad.
És igen. Egy héttel később anya egy ütött-kopott varrógéppel állított haza,melyért valószínűleg napokig járta a várost, hogy találjon egyet elfogadható áron. A gépet lerakta a konyhaasztalra, és felém fordult.
- Ez a tiéd, Leila. Szeretném, ha megvalósítanád az álmaidat.
Az volt az a nap, melyet sosem felejtek el. Azon az estén álltam neki elkészíteni az első saját tervezésű ruhámat egy régi asztalterítőből. Egy egész éjszakán át dolgoztam rajta, de készen lettem. Bár életemben nem láttam még rondább darabot, büszke voltam rá, mert én csináltam a két kezemmel, és korántsem az volt az utolsó alkotásom. Azóta már rengeteg régi függönyt, kinőtt ruhát és szakadt ágyneműt alakítottam át olyanra, amilyenné megálmodtam. Pár hete készült el életem eddigi leggyönyörűbb munkája, ha szabad így fogalmaznom,melyet mikor meglátott, anya összecsapta két kezét, és csak annyit mondott:
- Büszkébb nem is lehetnék rád.
A ruha, melyet a szomszédunk elnyűtt köntöséből varrtam, azóta is odalenn lóg egy próbababán, a szépségszalonunk kirakatában. Ó, igen! Majd elfelejtettem...Mikor a szüleim elváltak, apám nem volt hajlandó egy fityinggel sem többet adni nekünk, mint amennyi egy lepukkant kis lakásra elég, úgyhogy anyának muszáj volt kölcsönt felvennie. És ha már egyszer idáig fajult a dolog, úgy döntött,több pénzt igényel, és megvalósítja álmát: nyit belőle egy szépségszalont a bérház alsó szintjén, melyben mi is lakunk. Eleinte igen jól ment az üzlet, de aztán... Anya már nem bírta egyedül a munkát, mi pedig gyerekként nem igazán tudtunk még segíteni, így egyre kevesebb vendéget tudott fogadni, szóval értelemszerűen a bevétel is kevesebb lett. Mivel a bank követelte tőlünk a hitel visszafizetését, más lehetőség híján kölcsön kellett kérnünk egy ismerőstől.Pontosabban rokontól. Azaz Carol nénitől, anya nővérétől. Akkoriban még nem gondoltuk volna, hogy ezt életünk végéig bánni fogjuk. Hogy miért? Nos, Carol sosem volt az az aranyos, családcentrikus asszony. Tele volt pénzzel, de mégis mindig azon ügyködött, hogy gyarapítsa vagyonát. Összeszedett egy milliomosférjet, aki lesi minden kívánságát, és konkrétan a klotyó is aranyból van náluk, de ettől függetlenül folyamatosan követeli vissza a kölcsön adott pénzt,és közben össze-vissza fenyegetőzik. Rendőrséggel, bírósággal és egyéb ínyencségekkel.Ugye milyen elbűvölő rokon? Persze valahol meg lehet érteni őt is, de könyörgöm! Ő is láthatja, milyen nagy bajban vagyunk, miért kell rátenni még egy lapáttal? Lassan csődbe megy az üzlet, ő pedig még zsarol is bennünket mellé.
Az igazat megvallva, néha elgondolkodom, mi is lenne most velünk, ha anya ahelyett, hogy a saját feje után megy, és megnyitja a szalont, inkább beáll pultosnak egy bárba vagy eladónak a szomszéd pékségbe. Minden annyival egyszerűbb lenne! De nem hibáztathatom. Valóra akarta váltani élete nagy álmát,és meg is tette. Ennyi mindenkinek jár, nem? Az már más kérdés, hogy rosszabbul sült el, mint gondoltuk.
- Leila, gyere már! – kiáltotta megint anya, mire nagy nehezen feltápászkodtam a székemből, és kiléptem a szalonba vezető ajtón.
- Szép napot! – köszöntem a bőrfotelben üldögélő nőnek. Emma Robinsonnak hívták, és pár utcával arrébb lakott egy takaros kis családi házban. Mindent tudtam róla. Volt két gyereke, férje, szerető családja, jól fizető munkája, és egy aranyos labradorja, akit Roxinak neveztek el. Nincs mese, ez egy szépségszalon, afféle pszichológusi rendelő, ahol az emberek kiönthetik a szívüket az ittenieknek, és mellé még új frizurát, esetleg csilivili körmöket is kapnak. Határozottan megéri eljönni ide.
- Neked is, Leila! – mosolygott rám Mrs. Robinson.
- Miben segíthetek? – kérdeztem mosolyogva.
- Este a férjem céges partijára vagyunk hivatalosak. Valami odaillő frizurát szeretnék. – állt fel a fotelből, ahol addig ült.
- Azt hiszem, semmi akadálya. – jelentettem ki, és az előttem álló szék felé intettem, Mrs. Robinson pedig helyet foglalt benne.
15 éves korom óta – azaz két éve - segítek anyának a szalonban. Egészen addig csak távolról figyeltem az eseményeket, de eljött az idő, mikor már elég nagy voltam a feladathoz, és anyának is szüksége volt segítségre. Még szerencse,hogy a sok rajzolás segített a kézügyességem fejlesztésében, így nem okozott gondot szép sminkeket varázsolnom a vendégek arcára, különleges fonásokat alkalmazni vagy mintás körmöket készíteni.
A szalonban valójában nemcsak én vettem ki a részem a munkából, hanem a testvéreim is. Például Dylan, a bátyám, aki 19 éves, elvégezett minden feladatot, melyekhez egyébként szakembert kellett volna hívni. Megjavította a fejmosó csapját, mikor eldugult, újra összerakta az asztalt, melynek kiesett az egyik lába, és még sorolhatnám. Collin, az öcsém 11 éves létére nem igazán tudott még hasonló feladatokat végezni, de ahhoz kitűnően értett, hogy elbűvölje vendégeinket az aranyos történeteivel, illetve körbekínálja a nekik kikészített harapnivalót és teát.
Nos, így éltünk mi, a csonka család, apa és pénz nélkül, de... Egyre boldogabban.10 év hosszú idő, éppen elég ahhoz, hogy megszokjunk egy új életet, és megtanuljunk megküzdeni az újonnan kialakult problémákkal, például a szegénységgel, amelyhez koránt sem voltunk hozzászokva 7 éves koromig. Azt kell mondjam, napról napra éltünk, és reménykedtünk, hogy egyszer csak valami csoda folytán elég lesz a bevételünk ahhoz, hogy visszafizessük Carol néninek a kölcsönt, és végre megálljunk a saját lábunkon. Vártunk. Mindig csak vártunk.Türelmesen és kitartóan. Nem adtuk fel, mert egyszerűen nem tehettük. Talpra kellett állnunk, bár egyelőre fogalmunk sem volt, miként kezdjünk hozzá.
De aztán... Egy borús, júniusi délutánon betipegett a szalon ajtaján maga a lehetőség. A lehetőség, amelyet képtelenség lett volna visszautasítani. A lehetőség, ami megmentette a családunkat a csődtől és Carol néni bosszújától. A lehetőség, amely tökéletesen manikűrözött körmökkel kopogtatott az ajtón, és eredeti Prada cipellőkben lépte át a szalon küszöbét.
A lehetőség, ami... Nos, elég elcsépelten hangzik, de igaz: megváltoztatta az egész életemet.