Ha az életem nem rajtad múlna...

II. fejezet

Keservem a fiú hangja szakította meg. Hangjából csöpögött a gúny és enyhén nevető félébe csusszant már át. Nem igazán tudom. Abban biztos voltam, hogy ő tette azt, ami miatt egyetlen életben maradt szülőm most már máshol van.
- Én megmondtam... - szólalt meg, mire én ökölbe szorítottam kezeim és összehúztam szemeim. Lassan felkeltem anyám mellől, elengedve annak gyönge, hideg kezét, majd megfordultam. A fiú ott állt a boltív alatt és támasztotta annak falát a hátával. Arcán gúnyos mosoly volt, mely beleégett agyamba. Sosem bocsájtom meg azt, amit tett.
Gyors, határozott léptekkel mentem oda hozzá, majd megfogva leple nyakánál a falnak nyomta. Könnyektől csillogó szemekkel néztem bele övéibe, villámokat szóró tekintettel. Annyi mindent akartam hirtelen mondani, a fejéhez vágni bármit, de csak egy valamit tudtam kinyögni.
- Miért? - kérdeztem keservesen. Hangom remegett a fájdalomtól és a dühtől, amit iránta tápláltam.
Csak megvonta a vállát és egy egyszerű mozdulattal lehámozta kezeim lepléről és elmenve sz ablakig felült a párkányra és egy gúnyos mosolyt húzott arcára.
- Figyi, vagy én teszem meg, vagy a boszorkák odalent... melyik a jobb szerinted? Amúgy is. Anyád lélekszála már vékonyabb volt, mint egy hajszál. Ez tudod mit jelent? - tette fel a kérdéseket, de én csak értetlenül néztem rá. Tekintetem üveges volt, gondolataimat sűrű köd fedte. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a... lény megölte egyetlen szülőm, aki lelkiismeretesen nevelgetett nem úgy, mint apám. Ki egyedül hagyott minket a nyomorban, mert engedett egy szirén csábításának.
Hallgattam mondandóját, mely egyre jobban elkeserített. Teljes testemben remegtem míg végül erőtlenül a földre nem rogytam. A földet figyelve meredtem magam elé, agyamban minden újra lejátszódott.
- Na, érted már? - gugolt le elém, majd a következő pillanatban éreztem, hogy nagy kezét vállamra teszi. Hangja lágy volt, mintha nyugtatni akart volna. Pillanatnyi boldogság öntötte el egész testem, de éreztem azt a félelmet, amit iránta tápláltam. Miért csinálod ezt? Miért zavarsz össze ennyire? Miért kínzol? Miért?
- Miért teszed ezt? - kérdeztem halkan. Hangom keserves volt, enyhén remegett. Gyengéden végigsimította vállam. Összerezzentem és elhúztam tőle vállam.
- Mit? - hallottam, hogy feláll. Szemem sarkából láttam, ahogy fekete árnya lassan nekidől a falnak. Karjait keresztbe tette és úgy nézte, ahogy egyre jobban elnyel az elkeseredés. Csak szipogtam és nyeltem összecsomósodott nyálam, mely összekeveredett a szememből áradó könnyekkel, melyek belefolytak számba.
- Miért kínzol engem? Miért engem? Mit vétettem az Alvilág ellen, amiért ezzel kell büntetned? - hangom egyre elkeseredettebb volt. Egyszerűen nem értetten, hogy, ha ő egy isten, akkor mit akar tőlem. Tőlem, akinek semmije sincs. Egy nincstelen, akinek még saját lelke sincs, ami felett uralkodhat. És ezt ő tudja. Tudja, mert neki adtam el, mikor édesanyám halálos ágyán feküdt. Átadtam neki a lelkem, hogy azt a lélekszálat Hadész meg tudja vastagítani, de többször már nem lehet. Az a szál lassan elenyészett, míg végül te el nem tépted.
- Már elmondtam, ho- - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Nem mondtad el! - rivalltam rá megemelt hangon. Arcomon végigfolyt egy jókora könnycsepp és államnál lecsöppent a puha, hideg porba. Nem mondta el. Annyit mondott, hogy miért ölte meg anyám. Mióta megjelent minden más lett. A folyamatos félelem, amit iránta táplálok.  - Miért vagy itt? Miért nem az Alvilágban punnyadsz? Ott, ahol a helyed van?! - tártam szét karjaim megadón. 
- Mert nekem is van jogom itt lenni. Érezted már azt, hogy semmibe vesznek? Mikor látod, hogy a többiek fent élvezik az életet téged meg sem hívva egyetlen összejövetelre sem, csak hagynak, hogy az Alvilág uraként ücsörögjek odalent abban a lyukban - enyhén félre nézett, majd néma csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólt. Próbáltam megemészteni szavait. Nem érzi magát egyenrangúnak a többi istenhez képest? Vagyis a hanglejtésből ezt szűrtem le. De akkor a saját testvére veszi semmibe és száműzte le oda. Ezt tudtam. Hallottam, hogy egy vén őszhajú, hosszú szakállas ember mondákat mesél az istenekről.