Ha az életem nem rajtad múlna...

I. fejezet

Na, üdvözlök mindenkit, ez lenne a legújabb írományom. Tudom, hogy már van pár és, hogy azokat is folytatni kéne, de mit ne mondjak. Megcsapott az ihlet x3 Jó olvasást^^

Emlékszem, mikor először találkoztunk. A nap fényesen ragyogott az égen, a lágy szellő gyengéden vitte hátán a cseresznyefa rózsaszín virágait. Én a zsúfolt piacon sétálgattam, nem is tudva, hogy anyámnak mire van szüksége, hogy mit kéne venni. Árusok erős hangja hallatszódott ki a zsivajból. Mindenhol különféle gyümölcsárusok voltak, valahol állatok, szőrmék. Az emberek a széles úton mindenhol sétálgattak. Én is egy voltam közülük. Barna leplem fejemre húztam enyhén, kezemben egy nagy kosár díszelgett teli gyümölcsökkel és egy kenyérrel. Te is ott voltál. Bár ekkor még nem tudhattam. És te sem, hogy ott vagyok. De, ha tudtad volna sem vettél volna észre.

Jajveszékelés törte át a piac zsivaját, majd egy felém futó, kétségbeesett férfi rohant el mellettem. Karja beleütközött enyémbe, ami miatt a földre estem. Láttam, ahogy a kosaram tartalma szétszóródik a porban. Nem jött senki. Nem jött oda hozzám senki, hogy segítsen. Láthatatlan voltam mindenki szemében. A piac nyüzsgő tömege megnémult, rezzenéstelenül figyelte, hallgatta a lovak dübörgését, mely egyre hangosabb volt. Elmentek mellettem száguldva a katonák, kik azt a szerencsétlen embert próbálták elkapni királyunk parancsára. Nem tudom, mit vétett, de kétségbeesett arca semmi jót nem árult el.

Gyengébb, halkabb léptekre lettem figyelmes, majd valaki lágy hangon szólított.
- Elnézést... Jól van? - kérdezte enyhén magas, aggodalmas, ám mégis tekintélyes, férfias hangon. Tekintetem felé fordítottam és fekete hajkoronája, mogyorószín szemei láttán elkerekedett a szemem. Rémülten húzódtam hátrébb tőle, megmarkolva kosaram.
- Ne aggódj, nem kell félni tőlem - mosolyodott el bájosan, ami kicsit megnyugtatott. Egyik kezét felém nyújtotta. Segített felállni. Kedves mosolya ellenére ápolt kinézete és jólfésült fekete fürtjei bizonytalanságot gerjesztettek bennem. Miért segítene egy magas rangú fiatal férfi egy magamfajtának? Egyszerűen nem értem.
Felálltam, majd körbetekintettem a körülöttünk lévőkön. Minket néztek. Tekintetükből le lehetett olvasni, hogy nem értik, miért segített. Felnéztem a látszólag tizenhét éves fiúra. Tekintélyes embernek tűnt, bájos mosolya magabiztosságra utalt, de volt benne valami. Valami, ami vészjóslóan hatott. Maga a látszólag kedves természete ellenére olyan volt, mintha vonzotta volna a sötétséget. Kirázná tőle a hideg az embert, de mégsem.
- Jól vagy? - kérdezte ismét, mire feleszmélve gondolataimból felkaptam a fejem.
- Mi? Persze - mosolyodtam el kissé megszeppenve. Hirtelen ismét lovak patáinak dübörgése törte meg a pillanatot.
- Gyere ide! Elkapni!!! - kiáltotta az egyik lovas. Hangja erőteljesen csengett, mély volt és határozott. Tekintetem felé szegeztem, de nem láttam, mert a tömeg eltakarta. Felpillantottam a nemes fiúra, aki csak egy sunyi félmosolyt húzott arcára. Furcsálltam eme tettét, bár tudtam, a magafajták nem félnek az őrségtől. Biztos voltam benne, hogy ő sem, de ekkor rám nézett mogyorószínen csillogó szemeivel.
- Bocsánat, de mennem kell - mosolygott rám kedvesen, majd szemem láttára a tizenhét éves fiúból kapásból egy kis tízéves lett, aki már el is futott, a katonákkal maga mögött. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy elszalad. Nem hittem szememnek. Lehetetlen. Isteni csoda... ki volt ez?!

Gyorsan szedegettem össze a gyümölcsöket és azt a nagyobbacska kenyeret, amit vinnem kellett, majd szapora léptekkel indultam el haza, ahol anyám már várt. Úton végig azon a fiún járt az agyam. Ki volt az? Olyan furcsa... maga a kisugárzása is. Kedves kinézete és viselkedése ellenére volt valami, ami elbizonytalanított.
A sikátor, ahol otthonunk is van igen sötét. Az emeletek ablakai alatt barna leplek íveltek át, besötétítve az utat. Nem volt lekövezve a föld, mint a főutca, csak az a meredek lépcső volt lefedve egyenetlen kavicsokkal. Végigsiettem rajta, majd berobogtam házunk ajtaján. Zafírkék szemeim elől kisepertem egy kósza sötétbarna hajszálat, majd egy nagyot sóhajtottam. Minden egyes porcikám remegett az izgalomtól. Érdekelt, hogy ki volt az a fiú. Vagy csak álmodtam az egészet? De... Nem lehet.
Szülőanyám szólított nevemen kedvesen és lágyan csengő hangon, mely megnyugtatott. Az asszony kilépett az egyik helyiségből, gyönyörű mosolyát megvillantva pillantott rám a barna hajú nő. Odasétált hozzám és kikapta kezemből a kosarat. Csontos kezével arcomhoz közelített, majd megfogta azt gyengéden és hüvelykujjával megtörölte egyik orcám.
- Üdv itthon - mosolygott kedvesen. Hangja gyengéd volt és nyugodtságot sugallott. Mindig magabiztosságot hallat enyhén rekedtes, ám mégis volt benne valami, ami azt sugározza, hogy ő nem az a törékeny hölgy. Ez így is van. Édesanyám nagyon erős. Egyenesen a királyunknak dolgozik, ki gyakran vereti, melyet büszkén visel és nem ad hangot fájdalmának. Az istenek segítik meg mindig ezt az asszonyt. Tudom.
- Történt valami, hogy ennyire összekoszoltad magad? - kérdezte, tekintetét rám szegezve. Sóhajtottam egy mélyet, majd elmeséltem, hogy találkoztam azzal a fiúval. Mikor ezt megtettem még nem is sejtettem, hogy egy ilyen találkozásnak nem mindenki örvendhet. Tényleg nem mindennapi volt. Bár ezt mindig is éreztem és tudtam is.