Ha az életem nem rajtad múlna...

III. fejezet

Három nap telt el azóta, hogy anyám kezébe a virágot betettem. Három napja nem láttam életem megkeserítőjét. Mióta elment a város újra nyugodt. Nyugodt, mintha Héra figyelné.
A szertartást, melyen anyám eltemettük tegnap tartottuk. Nem volt díszes, nem is sokan búcsúztak el tőle, de akit szeretett az mind ott volt. Anyókák fordultak hozzám, mondandójukban rosszabbnál rosszabb szavakkal átkozták Hadészt, ami miatt, bár nem tudom, miért, de éreztem valamit legbelül. Éreztem, hogy körülbelül mit érezhet akkor, mikor valakinek a rokonát elveszi. Hamis, igazságtalan sztorikat találnak ki róla, melyben ő a rossz. De kezdem úgy érezni, hogy a te lelked még így is tisztább, mint bárki másnak, akiről csak hallottam.

A cseresznyefák virágai utolsó napjaikat élik. Hamarosan eltűnik az az édes illat a városból, ami ebben a pár napban volt és visszaáll minden az eredeti kerékvágásba. Ilyentájt minden évben az emberek megállnak a nagy sürgés-forgással csak egy pillanatra, hogy egy mélyet szippantsanak a fák virágainak illatából. Hamarosan érik a cseresznye, ami annyit jelent, hogy a város árusai lerohanják a fákat, hogy a legtöbb és legérettebb szemeket elhozzák, majd eladják. Sokan azért mennek, hogy pár darabot el tudjanak ültetni, ha van olyan szerencséjük, hogy az otthonuknak van kertje. És én nem tartozok azok közé az emberek közé. De van egy álmom, amiért mindent megteszek, hogy teljesüljön! 
Épp otthonomat próbálom rendbe szedni, hamarosan érkeznek az katonák, kik átvizsgálják szerény koszfészkemet, hogy nem rejtegetek-e valamit, vagy valakit, aki esetleg a városnak árthat, vagy titokban tettem meg, amit tettem és ezért bármikor börtönbe zárathatnak, vagy esetleg fejemet vehetik. De engem ez a veszély nem fenyeget. Nem bújtatok senkit és nem is tettem olyat, ami miatt büntetni kéne. Mindig is figyeltem arra, amit tettem, próbáltam nem olyanokat mondani, ami a jelenlegi állapotot kritizálja. 
Mogyoróbarna hajam felfogtam apró lófarokba, hagytam, hogy elöl két kis tincs előrehulljon, eltakarva macskás, sárgás, de inkább világosbarna szemeim. Apámtól örököltem szemeim, mely miatt mindig is boldog voltam. Annyira őszinte tekintete volt, melyből én is kaptam egy keveset, valamint édesanyám bájos mosolyát és nevetését. 
Lassan az ablakhoz léptem és kicsit felemelve a ruhadarabot kinéztem. A szemben lakó szomszédhoz épp akkor lépett be a katonák egyik csoportja, így tudtam, hogy nemsokára én is sorra kerülök. Gyorsan végigfutottam a háromszobás kis házon, hogy minden a helyén van-e. Megigazítottam a vázát az asztalon, hogy pont megfelelően álljon, és mikor ez megvolt egy halovány mosollyal nyugtáztam. Ekkor kopogást hallottam, mely rögtön tudtam, mit jelent.
- Megyek! - kiáltottam, majd odasiettem a két lépésre lévő ajtóhoz és kinyitottam egy halvány mosollyal. Három férfi állt előttem, mind minimum egy fejjel magasabb volt nálam. Sisak volt rajtuk, melynek tetején természetesen ott volt a vörös taréj. Teljes katonai felszerelés volt rajtuk természetesen a bronz vérttel és az alatta lévő vörös ruhával, mely a válluknál és a vértjük alatt kilógott. A kezükben mindegyiküknek ott volt a lándzsa, minek látványa engem mindig is elbizonytalanított. Szinte el tudom képzelni, milyen lehet, ha egy ilyet átdöfnek a mellkasomon. Ilyenkor mindig elkezd fájni a feltájam. 
- Jó reggelt kisasszony - kezdte a középső, mire a kis mosolyom rögtön lelankadt. Utálom, mikor azt mondják rám "kisasszony". Azt a megnevezést valahogy mindig is távol gondoltam magamtól. Nem is tudom, miért... 
Beljebb engedtem őket, hagytam, hogy felforgassák az épp rendbe tett otthonom, hogy ne látszódjon mennyire kényes is a helyzet. Követtem őket anyám szobájába, figyeltem, ahogy mindent átnéznek, majd ugyanez abban a szobában, ahol én szoktam nyugovóra hajtani fejem. Féltem, hogy találnak valamit, ami esetleg kételyeket kelthet bennük. De ekkor az egyik nagyobb kosár tetejét felemelték és az egyik őr elkiáltotta magát, hogy "megtaláltam!". Hirtelen lesápadtam és nehéz léptekkel közelebb sétáltam annak reményében, hogy meglátom, mit talált a katona és mikor megpillantottam a zavartan vigyorgó Hadészt, ahogy int nekem. Látványától csak még inkább elfehéredtem és lassan már az ájulás kerülgetett és, ha az egyik katona nem kap el, ríttig az ágyba vágtam volna a fejem, mikor erőtlenül eldőltem. 
Kiszállították a fiút a kosárból, ki, mint akit nyaggatnak visszaszólt, hogy "jól van már, jövök...". Szörnyen dühös voltam rá, amiért ilyenkor képes volt beállítani ide. Így. Ketten megragadták a karját, úgy tett, mintha ellenkezne, de szerintem ő élvezte, hogy ezt csinálja velem. De miért pont velem?! 
Ezzel egyetemben az engem kisasszonynak nevező férfi megfogta a vékonyka kis felkarom és elkezdtek minket kifelé húzni a házból. Már előre búcsút mondtam az életemnek. Ezek után már garantáltan nem maradok életben. Sosem láttam, hogy az, aki valakit bújtatott visszajött volna. Egy barátom így vesztettem el az előző ellenőrzést követően. Egy fiatal fiút bújtatott el, egy olyan apró tízéves formát. Ártatlan tekintete volt és kedves mosolya. Senki sem tudta, mit tehetett az a szegény kisfiú, ami miatt annyira keresték. Ekkor a megvilágosulás úgy futott át rajtam, mintha nem is tudom, mi lett volna. Hadész-re néztem, tekintetemmel villámokat szórva a fiúra. 
Nyilvánosan vonszoltak minket végig a főutcán. Láttam a nénikék arcán az elrettenést. Azoknak az arcán, akik mindig mosolyogtak, mikor velük voltam most komoran néztek, megvetően. Mint akit félreismertek. Csalódtak bennem, láttam rajtuk. Nem tudtam, mit tehetnék. Annyiban biztos voltam, hogy nem tudnám magamat kimagyarázni. Senki sem hinné el nekem, hogy abban a kosárban egy pillanattal az előtt semmi sem volt, nemhogy egy fiú.