Monsters Inside Us

Két ember, két eltérő személyiség, két különböző múlt: a kém és a doktor. A nő akinek a múltja sötét és titokzatos, kezét emberek vérével mosta, és a férfi aki segíteni akar mindig és mindenkinek, de távolságot kell tartania, mert félelme, hogy árt másoknak minden érzelménél erősebb.

És mi van, ha nemet mondok?

Akkor meggyőzöm.

Járt a férfi fejében első találkozásuk. A nő visszarángatta a kereszttűzbe veszélybe sodorva önmagát és a környezetében lévő embereket. Az Ultron eset után, mikor elmenekült azt gondolta, hogy az a legjobb döntés, így megvédi az embereket és Natashát is.

A kis falu melyben minden ember sürgött-forgott, a piacon kiabált, a maga módján egész megnyugtató volt és Brucenak pont erre volt szüksége; a nyugalomra. Nem kockáztathatta meg, hogy újra ártson valakinek, akár ismeri a személyt akár nem a bűntudat felemésztette volna belülről, nem tudott volna vele élni. Amúgy is sok dolog nyomta a szívét, nem kell még tetézni az már tényleg sok lenne neki, nem bírná a terhét.

A nap a vége felé közeledett, már végzett az emberek ellátásával és hazafelé tartott. Haza, otthon, fura volt neki ez a két rokonértelmű szó, idegen. Nagyon rég volt már, hogy lett volna olyan hely amit otthonának nevezhetett, mindig költözött, menekült, próbált rejtőzködni mindazok elől akik a Hulkot akarták megkaparintani nem törődve a következményekkel.

És újra eszébe jutott:

Ez itt a tesseract.

Mit akar Fury? Nyeljem le?

Halványan elmosolyodott ezen az emléken és úgy lépett be a házába. Nem volt valami nagy csupán egy kis kunyhó, egy személyre. Egy ajtó volt, a legtöbb szoba egymásra nyílt, falak nem voltak, a fürdőt egy sötétítőfüggöny választotta el a viskó többi részétől.

Meggyújtott néhány gyertyát az asztalon, kihúzta a széket és leült rá. Könyökével megtámaszkodott az asztalon és arcát a tenyerébe fektette. Hosszú napja volt, fárasztó, haja kócos, szeme alatt karikák és száját majdnem minden percben elhagyta az ásítás. Aludni akart másnap délig, de tudta, hogy nem teheti, mert rajta kívül nem volt más orvos és az embereknek szüksége volt rá, nem hagyhatta őket cserben.

A feje fájt, szinte érezte ahogy lüktet belülről, azt hitte, hogy perceken belül széthasad. De tűrt, mert az ott lévő embereknek nagyobb szüksége volt a fájdalomcsillapítókra, mint neki. Hogy néz az már ki, hogy az orvos beveszi a betegei orvosságát? - kérdezte magától. Még csak az kéne, hogy avval vádoljanak én miattam nincs elég gyógyszer. Na az még szép lenne.

- Nagyon nehéz téged megtalálni - hallotta háta mögül az ismerős hangot mire azonnal felkapta a fejét. Hátranézett és szembetalálta magát a vörös nővel.

- Natasha - mondta és a döbbenet lerítt az arcáról valamint hallható volt a hangjában. - Hogyan? - kérdezte miközben lassan felállt a székről.

- SHIELD - felelte a kémnő egyszerűen.

- Dehát - kezdte a férfi zavarodottan, de Romanoff félbeszakította.

- Miért? - csak ez az egy szó hagyta el a száját, de Bannernek mégis a szívébe markolt, mert pontosan tudta mire gondol a nő.
- Én... - de nem tudta mit mondhatna, mert még ő sem tudta biztosan. Csak annyiban volt biztos, hogy nem akart ártani a nőnek, de ezt nem közölhette így vele, mert nem értette volna meg. Ismerte a nőt pont annyira, mint az őt, valamiféle kapcsolat volt kettőjük között amitől sikerült teljességgel kiismerni a másikat.

- Te? - kérdezte a nő monoton hangon, de mégis lehetett valamit érezni hangján. Natasha Romanoff, a Fekete Özvegy, aki nem félt semmitől, űrből jövő idegenek, félőrült skandináv istenek vagy pusztító robotok, mi az neki? De most össze volt törve, belülről emésztette a fájdalom, nem értette vagy nem akarta megérteni, miért hagyta el a férfi. - Te mi, Bruce? Miért tetted? - kelt ki magából teljesen és szokásos nyugodtsága elpárolgott. - Vége volt, minden elrendeződhetett volna, de elmentél minden szó nélkül és még most sem vagy hajlandó elárulni, hogy miért. Ennyire nehéz válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre? - már majdnem kiabált és visszafolytott könnyek csillogtak zöld szemeiben.

- Natasha...

- Ne Natasház nekem! - emelte mutatóujját a levegőbe fenyegetően. - Mit tettem? Mivel ártottam neked, hogy ezt érdemeltem? - kérdezte és hangja folyamatosan elhalkult, a végét Bruce már alig hallhatta.

Mikor a nő befejezte lehajtott fejjel állt csendben csak lélegzetét lehetett hallani, majd hamarosan a szipogását és vállai remegni kezdtek. Abban a pillanatban Natasha Romanoff az orosz kém, aki nem ismert lehetetlent, félelmet vagy fájdalmat, az erős nő aki sosem hagyta, hogy érzelmei kerekedjenek felül sírni kezdett.
A férfi lassan, óvatosan sétált hozzá majd amikor a nő nem hátrált el tőle magához húzta és átölelte.

- Sajnálom - suttogta megbánóan és szorosan ölelte a síró nőt. - Csak... Csak meg akartalak védeni. Nem akartam ártani neked, féltem, hogy bántanálak.

- Én nem félek - nézett fel a férfira. -, de ezt mondtam már neked. Annyira idióta vagy Robert Bruce Banner, tudhatnád, hogy én sem most, sem pedig a jövőben nem fogok félni tőled.

- Nem is tőlem...

- A másik fickótól sem - fejezte be Natasha mielőtt Bruce végigmondhatta volna amit akart.

Sokáig csak néztek egymás szemébe, a barna szempár és a zöld nem akart elszakadni egymástól percekig. Mire feleszméltek csak néhány centi választotta el őket egymástól, majd ajkaik szerelmes csókban forrtak össze.