A Tél katonái

1. fejezet

Csak beléptem a házba, de rögtön éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Habár mind az előszobában, mind a konyhában rend volt, tudtam, hogy valami nem oké.

Lehet, hogy Apple jött haza... De nem, biztos, hogy nem, hiszen meccse van, amit a világért sem hagyna ki.

Nyeltem egyet, és a kezembe vettem a kenyérszeletelő kést. Biztos, ami biztos, ha tényleg van itt valaki, akkor jól jöhet. Nem mintha elég bátor lennék ahhoz, hogy használjam.

Lehet, hogy csak az elmém játszik velem... Túl sok krimit néztem, paranoiás lettem, gondoltam, habár ezt hamar megcáfolta a nappaliból jövő nehézkes szuszogás.

Nyeltem egyet, és a falhoz simulva benéztem a helyiségbe. A lila kanapén egy férfi ült. Fejét a kezébe temette, a vállai hevesen mozogtak fel és le, valószínűleg elég zaklatott volt, ha így vette a levegőt. Egy fekete bakancsot viselt, fekete nadrággal és fekete mellénnyel. Úgy nézett ki, mint egy bérgyilkos egy játékból.

Ijedten fordultam vissza a konyhába. Az ujjaimat tördelve, remegő térdekkel gondolkoztam azon, hogy mit csináljak. Egyáltalán ki ez? Lehet nem is akarom tudni.

- Menj innen! - morgott a nappaliból.

Ez komoly? Egy vadidegen akar elküldeni a saját házamból?!

- Te... te menj innen! - Minden bátorságomat összeszedve mondtam e szavakat, de nem voltak többek puszta suttogásnál. Ő így is hallotta őket.

- Nem bántalak. Nem nyúlok semmihez. Csak adj két órát, kérlek, utána elmegyek!

Újra befordultam a szobába. A férfi ezúttal rám nézett. Egyenesen a szemeimbe. Jobban megnézve, elég ismerősnek tűnt, de továbbra is halálosan rettegtem. Sosem voltam az a bátor típus, mindig Apple volt az, aki felállt kettőnkért. Esetenként csak értem.

- Ki vagy te? Mit akarsz itt?

- Senki. Nem vagyok senki - suttogta halkan, és egy szomorkás mosolyt erőltetett az arcára.

A kezemet az arcomhoz emeltem, és beleharaptam a tenyerembe. Halálosan féltem, szóval nem akartam itt maradni. Megfordult a fejemben, hogy beszaladok a rendőrséghez...

- Két óra, és én itt sem leszek, de kérlek, ne szólj senkinek. A saját érdekedben.

Na igen, nem mentem a rendőrséghez. Belegondoltam, és rájöttem, hogy egyszerűbb, ha megadom neki azt, amit akar. A legfontosabb értékeim úgy is nálam voltak. A félelem miatt pedig ez volt a legnormálisabb ötlet abban a pillanatban számomra.

- Rendben. Két óra - motyogtam a kezembe.

A bejárati ajtóhoz rohantam, felkaptam a táskámat, és még utoljára visszanéztem rá.

- Köszönöm szépen. Nem leszek itt... És akkor...

- Nem szólok senkinek. - Ezzel becsuktam az ajtót, és gyors léptekben elindultam a könyvtár felé. Éreztem, hogy valami lecsordult az arcomon. Letöröltem a könnyeket, és mélyeket lélegezve megpróbáltam lenyugodni.

Csak két óra. Bemegyek a könyvtárba, kidolgozok egy tételt, haza jövök, és teljesen el is felejthetem ezt az egészet...

A könyvtárban felsétáltam a legfelső emeltre. A legcsendesebb sarokba ültem le. Ez volt a megszokott helyem, ide sose jött senki, mindig nyugodtan tanulhattam.

Leültem, a táskámat letettem a mellettem lévő székre. Bekapcsoltam a laptopomat, előkerestem a füzetemet, és belemélyedtem Skandinávia szerepébe a második világháborúban.

„Egyes forrásaink szerint Stockholm átadta vasútvonalait a náci Németországnak, így Norvégia lerohanása után az ország szabaddá vált a HYDRA emberei számára."

„Miután a Szövetségesek, élükön Amerika Kapitánnyal, és barátjával, James Buchanan Barnes-szal felszabadították az országot, a királyi család hazaköltözhetett Londonból."

Rémülten csaptam le a laptop fedelét. A toll megállt a kezemben, és csak arra az egy névre tudtam koncentrálni.

James Buchanan Barnes.

Mindenki tudja, hogy ki ő. A második világháború alatt a 107. gyalogezred, majd később a Howling Commando egy tagja, Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány gyerekkori barátja.
Rengeteg HYDRA bázist tettek tönkre, az egyik ilyen akción tűnt el; lezuhant egy hegyről, meghalt.

Legalább is ezt hitték.

Nem lehet ő. 1944 novemberében látták utoljára, lezuhant egy hegyről! Ha élne is, legalább kilencven éves lenne, egy ráncos öregember. Az én kanapémon pedig nagyon is fiatalnak tűnt.

Kétségbeesetten próbáltam bizonygatni, hogy nem egy hetven éve eltűnt katona ült a kanapémon, de nem sikerült. Buckyt elég nehéz összekeverni valakivel. Elvileg ő nem kapott szérumot, ezért úgy kellett volna öregednie, mint Peggy Carternak.

Elvileg...

Villámcsapásként jutott eszembe az az egy szó, az az egy szerezet, amely az egész mögött állhat.

A HYDRA.