A Tél katonái

2. fejezet

A HYDRA

Az ajkamba harapva sóhajtottam. Sehol sem lehet több információt találni róla azon kívül, hogy egy terrorszervezet, amelynek rengeteg bázisa van világ szerte. Senki, vagy csak nagyon kevesen tudják, hogy mit csináltak vagy csinálnak ezeken a helyeken.

A hajamat elsöpörtem a szememből és körbenéztem. Még mindig nem volt sehol senki, így nyugodtan hozzá kezdhettem az anyaggyűjtéshez.

A táskám legrejtettebb zsebéből elővettem egy pendrive-ot. Egy egyszerű kis program volt rajta, aminek segítségével egy egészen más világ nyílik meg felhasználója előtt.

Két évvel ezelőtt találtam rá arra, amit a társadalom 'Dark Web'-nek hív. Hónapokon át olvasgattam róla, de magamhoz híven, nem mertem kipróbálni, de ahogy egyre többet tudtam róla, annál jobban akartam használni. Így egy esős délután rászántam magam.

Nate Edwards, az egyik évfolyamtársam segített. Habár az apja egy elég nagyember az ENSZ-nél, és még némiképp a becsületesek közé is tartozik, a fia nem éppen.

Nate évek óta utazott a Deepben. Először ő is csak kíváncsi volt, de összehaverkodott pár fegyverkereskedővel, így egyre több időt töltött ott, később még az eladásban is segített. Szerencsére sosem bukott le.

Engem már az elején megfogott az a soktikos dolog, amit ott találtam. Elrejtett dokumentumok, titkos záradékok vagy éppen elzárt diktatúrákban élő emberek beszámolói. Én vagyok az élő példa arra, hogy a Dark Webet lehet hasznos dolgokra is használni.

Azóta nem voltunk fent, hogy biztossá váltak az állások az ENSZ-nél. Természetesen óvatosak voltunk, de azért ez még is egy komoly dolog, így megbeszéltük, hogy leállunk, és soha többet nem megyünk még csak a Dark Web közelébe se.

De mit tehettem volna most? Egy ideged férfi csücsült a házamban, akinek elvileg hetven éve halottnak kéne lennie.

Gyorsan begépeltem a megfelelő szavakat a megfelelő helyekre, és megtaláltam azt, amit kerestem.

„A HYDRA a Schutzstaffel egy tudósokból álló ága volt, amelyet Johann Schmidt alapított. A második világháború alatt elkülönült az SS-től. Ekkoriban határolódott el az eredeti, kultuszos lényegétől, és kezdte el terezni a világuralomra törését.

A náci Németország bukása után elméletileg eltűnt, de eldugott helyeken még tevékenykedett, majd később a S.H.I.E.L.D. falain belül épült újjá.

Az egyik legsikeresebb kísérletük a Tél Katonáinak nevezett emberek.

A legelső ilyen James Buchanan Barnes volt, aki egy baleset során elvesztette egyik karját. A második világháború után, titokban kezdték el fejleszteni a robotkart, aminek segítségével Barnest egy agymosott gyilkossá, ismertebb nevén a Tél Katonájává változtatták.

Elvileg egy szibériai titkos laborban még öt ilyen katona alussza álmát, arra várva, hogy felébresszék."

Lementettem a fontosabb adatokat, és odasétáltam a nyomtatóhoz. Halkan megjegyeztem, hogy nem kéne ezt csinálnom, ezzel pedig lenyomtam a nyomtató gombját.

Mi van, ha tényleg azt a Buckyt hagytam ott? Mi van, ha tényleg egy agymosott gyilkost rejtegetek otthon? Azt írták, hogy elveszett az egyik karja, amit egy robot-szerkezettel pótoltak... Ha drága vendégemnek az egyik keze hasonlítani fog egy robotéra, akkor majd elkezdhetek agyalni azon, hogy mit fogok csinálni.

A szemem a falon lévő órára tévedt, ami majdnem este fél kilencet mutatott. Ezek szerint letelt a két óra. Lehet, hogy már ott sem lesz...

Sietve összepakoltam a cuccaimat, és gyors léptekben elindultam haza. Alig tíz perc múlva már a lakásajtó előtt ácsorogtam. Féltem, hogy mi vár rám odabent. Beletúrtam a hajamba, és egy nagyot sóhajtva benyitottam.

- A rohadt életbe! - szitkozódtam, ahogy meghallottam a könnyű szuszogásokat a nappalimból.

Odaosontam az ajtóhoz, és könnyes szemekkel néztem az alvó férfit. Lassan közelebb sétáltam, behajoltam, és megláttam, hogy a bal kezén megcsillant a fény. A francba.

Visszasétáltam, és az ajtófélfának dőlve leültem a földre. A mellkasomhoz húztam a lábaimat, és csak bámultam.
Sokkal nyugodtabban vette a levegőt, mint mielőtt elmentem. Ahogy akkor elnéztem, egyáltalán nem tűnt egy kommunisták által kreált tömeggyilkosnak.

Bucky pislogni kezdett. Amint magához tért, felugrott a kanapéról és rám szegezte tekintetét. Én is talpra ugrottam, percekig csak néztünk egymásra.

- Sajnálom - suttogta. - Indulok is.

- Várj egy kicsit... - suttogtam. - Bucky...

A szemei kitágultak, a kezeit ökölbe szorította és mély lélegzeteket vett.

- Ne hívj így - morogta baljósan.

- Figyelj, én... sejtem, hogy mi történt veled, és hidd el, tudunk valamit csinálni, csak...

Csak?

Csak mi?

Ne menjen el? Istenem, a tetteim és a gondolataim egymásnak mondanak ellent!

- Sejted?! Ugyan, mit sejtesz te?! - kezdte felemelni a hangját.

- Bucky...

- Ne! Ne hívj így! Ő is így hívott! - kiabált, és dühében a falhoz vágta a kisasztalon lévő vázát.

- Ki? Ki hívott még így? - kérdeztem a lehető legnyugodtabb hangnemben, amit most magamra tudtam erőltetni.

- A... Amerika Kapitány... - A végére elhalkult, és leroskadt a kanapéra. - Azt mondta, hogy a barátom... Azt mondta, hogy velem lesz a végsőkig... Olyan ismerős volt az arca, de én nem emlékszem, érted, nem emlékszem!

Az ajtóban toporogtam, ahogy néztem a szovjet gyilkoló gépet a kanapémon sírni. A körmeimet a tenyerembe vájtam, és csak akkor fogtam fel, hogy ő nem az úgynevezett Tél Katonája, hanem Bucky Barnes, akinek most el kéne némi segítség.

Óvatosan odasétáltam, és leültem mellé. Átkaroltam reszkető vállát, és hagytam, hogy kisírja magát.