Egyszer volt, hol nem volt egy másik világ.
Univerzum másik felén ufócskák.
Minél formásabb, annál menőbb,
Csillogtak, villogtak a kis tekergők.
Mindennap fényesebben ragyogtak ők.
Kerek, szögletes, négyzet, vagy gömb,
Házuk nem volt más, mint egy nagy csoki-tömb.
De éltek mások is trutyi-vidéken.
Dolgoztak nyálkában serényen.
Rossz a szaguk, alakjuk ronda, deform.
Kéne nekik higiéniai reform.
Utálják a városban őket.
- Dobáljunk rájuk drőgeket, meg pőket!
Sziporkázók bántották szegényeket!
Elűzik a pici népeket.
Pedig egész nap csak kapálnak, ásnak,
Fényvárosban meg folyton csak szunyálnak.
Reggel mennek a világosba,
Hogy tovább durmolhassanak villódzva.
Trutyi-mutyik sokat sírnak miattuk,
Mert azok gúnyolódnak rajtuk.
Hogy nem száradna le tündöklő ajkuk!
Ille-pille felhő kódorgott arra,
A sok sírást- rívást meghallva.
- Drága mutyik ki sértett meg titeket?
- Goromba fénylők, olyan szívtelenek!
Látod, mi formátlanok vagyunk,
Ráadásul kellemetlen a szagunk.
Ez kegyetlen csipkelődésük tárgya -
így szólt a piciktől a fáma.
Felhőcske leszállt egy tövises fára.
A szutykos törpikéket megsajnálta.
- Ne féljetek parányi mutyik,
Egy pillanat és leszedjük a trutyit!
Fogta a tüskét, oldalát megdöfte,
Azzal eleredt Pille könnye.
Aprócskáknak vízbe lábadt a teste.
Szennyet mossa róluk a felhő nedve.
Mintha formájuk, színük lenne.
Nem csak a forma volt az aktuális,
Eltűnt szaguk, s házukról a sár is:
Grillázsból volt meg cukorkából,
Ők meg csillogó-villogó aranyból.
Szebben pompáztak minden városinál.
Eltűnt a sok sár, mocsok és nyál.
Fényözön áramlott a naplopókhoz,
Tetteiket igazán megbánókhoz.
Meglátták, hogy mind, ugyanazok.
Talán az ő fényük tompább, koptatott.
Alázatosan kértek bocsánatot,
S így kötöttek barátságot.
